Élet-Képes Példatár. “Akit az égiek segítettek”

„ Akit az égiek segítettek”

 Szaniszlával beszélgetünk közös emlékekről, történelmi eseményekről,

 „az  ő 56-áról”. 

Napsütéses, meleg októberi napokon kezdtem 1950-ben tanulmányaimat az Agrártudományi Egyetemen. Nagy létszámú évfolyam volt, 900 körül volt a hallgatói létszám. Kiemelt kormányprogram volt, hogy mezőgazdasági szakembereket képezzenek, minél nagyobb számban, a „szocialista mezőgazdaság” számára. Én nem erre az egyetemre igyekeztem, de ide jutottam, sok-sok évfolyamtársamhoz hasonlóan, akiket szintén máshonnan irányítottak erre az egyetemre.

Az évfolyam A és B tagozatra osztódott, az egyiknek délelőtt, a másiknak délután voltak az előadások, szemináriumok. Én a B tagozat második csoportjába kerültem, hamarosan két lánnyal kerültem nagyon jó barátságba, Dávid Szaniszlával és Dergovich Irénnel.

Szaniszlával ( beceneve Póli volt) igen összetartottunk jóban, rosszban. Ő így mesélte el az Agráregyetemre jutását:

 

Családommal Szegeden éltünk, miután Édesapámat Dr Dávid Lajos egyetemi tanárt 1921-ben a Kolozsvári Egyetemmel Szegedre helyezték. Én már itt születtem, 10-ed magammal neveltek fel. A két legidősebb testvérem még Kolozsvárt született.

A háborút Szegeden, majd hosszas viszontagságok közepette Budapesten töltötte a család, 1945 tavaszán kerültünk vissza otthonunkba. Én 1945 szeptemberében iratkoztam be a Miasszonyunk Nővérek által vezetett Tanítónőképzőbe. 1947-ben tüntettünk a fakultatív hitoktatás ellen.1948 nyarán államosították az egyházi iskolákat, így a Miasszonyunk iskolát is. Állami leánylíceum lettünk és 1949 tavaszán ott érettségiztünk.

Érettségi után jelentkeztem a Kertészeti Egyetemre, de a felvételim „klerikális” megbélyegzés miatt nem sikerült. A felvételin az elnök elvtársnő a következő szakmai kérdést tette fel: „Mi a véleménye XII Piusz pápáról?” A válaszom alapján kizárt volt, hogy felvegyenek.  Az 1949/50-es évet tanyán tanító nővéremnél töltöttem, hogy ő ne legyen egyedül. A szomszédban lévő termelőszövetkezetben végzett kulturális munkám alapján kapott ajánló levéllel 1950 szeptemberében felvételt nyertem az Agrártudományi Egyetemre.

Pólival együtt élveztük az egyetemi életet, kivéve a termelési gyakorlatokat, amelyek állami gazdaságokban zajlottak. Primitív körülmények, sár, trágya, szegénység stb. Az első két évben az alapozó tárgyakat tanultuk, kémia, biológia, stb. Természetesen marxista tárgyakat is kellett tanulni, ami nem nagy örömünkre szolgált.

1952-ben tanulópárt kellett választani a gyengén tanulók közül és korrepetálni. Fiúkkal foglalkoztunk, szakérettségisek voltak és hiányoztak az alapok. Nagyon keserves volt a kémiát, biológiát, matematikát megtanítani. Elég jól sikerültek a vizsgáik, nagyon hálásak voltak.

1952-ben u.n. agitációs munkát is kellett végeznünk. Órák után párosával fel kellett keresnünk a megadott címeket és ott a családtagokkal kellett beszélgetni a politikai eseményekről. A látogatások után jelentéseket kellett írni és leadni a KISZ irodába. Nagyon szerencsések voltunk, nekünk a Gellért hegy, Buda úri részein jutottak a családok. Nagyon kedvesek voltak, megértették, hogy miért kell ezt nekünk csinálni. A jelentésekben pedig működtettük a fantáziánkat. Mindenki a szocializmus, az Ötéves terv, stb. feltétlen híve volt Budán.

Az első év után szakot kellett választani. Négy kar volt: Üzemgazdasági, Gépészmérnöki, Állattenyésztési, Növénytermesztési. Szaniszla gépészmérnökire jelentkezett, én az állattenyésztésire. Én valójában rábeszélésre tettem ezt, de ez egy másik történet.

1955-ben államvizsgáztunk. Szaniszla diplomáját a Gőzgépszántásról készítette Mezőhegyesen és sikeresen meg is védte. Ezután pályázat útján Mezőhegyesre került, s itt dolgozott gyakornokként 2 évig.

Mezőhegyest én is ismertem közelebbről. Harmadévesként itt voltam gyakorlaton két hónapig a Törzsállattenyésztő Állami Gazdaságban. Mezőhegyes Békés és Csongrád megye határán, Tótkomlós és Battonya között, a Csanádi-háton fekszik, a román határ mellett. Természeti adottságait tekintve különleges, kedvező természeti tényezőinek köszönhetően ősidők óta lakott hely. Mezőhegyes több százéves múltú kisváros. Az öreg fák, a régi épületek, a világhírű Ménesbirtok, a népszerű halastavak mind a település részét képzik.

A ménestelepet  Csekonics József lovaskapitány javaslatára 1785-ben II. József, a „kalapos király” alapította meg. Istállók, kaszárnya, parancsnoki épületek épültek, később templomok, kórház és folyamatosan épült, bővült a falu is. Kiváló szakemberek irányították a gazdaságot, kivételezett helyzetben volt a „szocialista” rendszerben is.

Neked hogy tetszett ott az élet, mi volt a munkád, kik voltak a barátaid, támogatóid?

Fiatal korom óta a lovak voltak a kedvelt állataim. Mezőhegyesi diplomatervemet is azért választottam, hogy lovakkal találkozhassak. Kérdezhető, akkor miért választottam a Gépészmérnöki kart? Egyszerű a válaszom. Nem rajongtam a biológiáért és a kémiáért. De a ló az egészen más.

Mezőhegyesen a 18-as kerületben, egy kis földszintes házban  egy leányszállás. Egyszerű szoba 5 vaságy, valamilyen szekrény egy asztal és egy vaskályha volt a berendezés. Öten laktunk itt, én a Gépműhelyben voltam gyakornok a többiek irodában, vagy valamelyik telepen dolgoztak.

 Kukoricacsutkával fűtöttünk a vaskályhában. A kukoricacsutkát minden héten egy zsákban kaptuk. Ha véletlenül a szobában nyitottuk ki, akkor egy-egy egér lett társunk addig, amíg ki nem zavartuk, vagy agyon nem ütöttük. Ez nem minden esetben sikerült. Ezután mindig odakint nyitottuk ki  a zsákot, kiürítettük és ezután raktuk vissza a zsákba a csutkát. Volt egy Néprádiónk, ezen csak egy  állomást tudtunk hallgatni.

Én minden reggel a Méntelepre jártam, vittük ki a lovakat járatni. Ez csak addig tartott, amíg az igazgató elvtárs meg nem tiltotta. Keserű János volt az Állami Gazdaság igazgatója. Nagyhatalmú elvtárs volt. Egy év után felkerült Budapestre.

A Méntelepen volt lovas iskola is. A lovas tanár egy idősebb horthysta katonatiszt volt, akit ide deportálták Budapestről. Engem mindig megdicsért, szerintem ez úri mivoltából adódott, nagyon rendes ember volt.  Az irodában dolgozott egy lány, Szentesi Erzsi volt a neve, ő ott lakott Mezőhegyesen, vele jóban voltam. Az édesanyja egy párszor meghívott ebédelni is. Mindig nagyon finom ebédet főzött. Egyéb társaságom nem volt. Nem nagyon volt alkalom az ismerkedésre. Egyszer az egyik méntelepi intéző eljött értem és sétáltunk Mezőhegyesen egy nagyot, de ennek a sétának nem lett folytatása. Nem bántam.

 

Az 1956 év sorsfordító elemekkel volt terhes mindannyiinknak, neked is Pólika. Mi történt Mezőhegyesen?

  1. október 23-án délután a rádió Gerő Ernő beszédét közvetítette, ami nekem nem tetszett, kikapcsoltam. Másnap beszélték az emberek a Gépműhelyben, hogy valami történt Budapesten. Én elhatároztam, hogy ebben a bizonytalan időben hazamegyek a családomhoz Szegedre.

Otthon elmondták, hogy Szegeden mi történt. A Takaréktár utcában egy eltévedt golyó megölt egy fiatal munkást, aki a tüntetőkkel éppen ott tartózkodott. A Tisza hídon folyamatosan jöttek az orosz tankok Románia felől. A kis katonák, a tankok tetején álltak géppisztollyal a kezükben, még jó, hogy nem húzták meg a ravaszt.  Mint megtudtuk – azt hitték, hogy a Szuezi csatornánál vannak. Szegények. Ők csak azt tették, amit kiadtak nekik napi parancsban. Egyébként állandóan a rádióban hallgattuk az eseményeket.

A forradalmi napokat nagy reménységekkel, szívszorongva töltöttük, majd November 4.-én megtört a bizakodás.

Egy pár nap után felhívtam a munkahelyemet, s megtudtam, hogy távollétemben beválasztottak az Ideiglenes Munkástanácsba. Abban állapodtunk meg, hogy amint lehet, menjek vissza Mezőhegyesre. Erre november 13-án került sor.

November 14.-én megjelent Mezőhegyesen az MSZMP képviseletében Őz Ferenc megyei és Sarus János járási párttitkár. Összehívták a Munkástanácsot, mely 21 tagú volt, s csupán ketten voltunk benne nők. Arról érdeklődtek, hogy milyen a hangulat a dolgozók között, mi az oka ennek a lázadásnak? Mutassunk rá az előző időszak hibáira, amik kirobbantották a jelenlegi eseményeket. A megjelent tagok közül csupán mi ketten a női nem képviselői szóltunk hozzá, s főleg én mondtam véleményt. Kifejtettem, hogy mennyi hiba, téves intézkedés keserítette az emberek életét, s hogy ezeknek a hibáknak a kijavítására egy teljesen új vezető garnitúra lenne szükséges.

Megkérdezték, hogy mi a véleményünk Kádár Jánosról. Erre én egyértelműen válaszoltam. Kádár Jánost november 4.-i szerepvállalása miatt nem tartom gerinces embernek, hiszen elárulta a magyar népet, s ennek megfelelően nem is tartom alkalmasnak vezető pozíció betöltésére.

A beszélgetés után Őz Ferenc azt mondta: Igen, ilyen emberekre van szükségünk, akik elmerik mondani a hibákat, mert csak így lehet kijavítani azokat.

November második felében az élelmiszerszállító teherautóval felutaztam Budapestre két hétre, s minden nap jártam az utcákat, figyeltem a fejleményeket. Az ott tapasztaltakról, visszatérve Mezőhegyesre a műhelyekben röpgyűléseket tartottam, s beszámoltam a történtekről.

December elején megalakult az állandó Munkástanács, melybe ismételten beválasztottak, majd küldöttként bekerültem a Központi Munkástanácsba és a Gépműhely küldöttjeként bekerültem a Központi Munkástanács 15 tagú vezetőségébe, s megválasztottak elnöknek. Ezen beosztásomban igyekeztem az engem delegált Gépműhely dolgozóinak kívánságait kiharcolni.

Mi lett az eredménye?

Némi sikert elértem, de a vége az lett, hogy 1957. február 21.-vel áthelyeztek a baromfi telepre fizikai munkakörbe. Ez volt az u. n. „racionalizálás”

Mielőtt ennek elfogadásáról döntöttem volna tanácsért fordultam Hermann Lajos főállattenyésztőhöz és Kuti Ernő főagronómushoz. Első alkalommal azt tanácsolták, hogy fogadjam el, de egy pár nap múlva visszavonták javaslatukat. Indokként azt hozták fel, hogy a helyi pártbizottság rosszallását fejezte ki, úgy vélték, hogy csak egy időre el akarnak engem rejteni, de ha lehet, majd ismét visszahelyeznek. Mivel nem állt szándékomban ezt a két régi szakembert kínos helyzetbe hozni, ezért nem fogadtam el az áthelyezést, s hazautaztam Szegedre.  Ez irányú döntésemet levélben közöltem a Földművelésügyi Minisztériummal –gyakornoki időm alatt hozzájuk tartoztam, náluk volt a munkakönyvem – és az Állami Gazdaság igazgatójával is. Mivel nem tudtam, hogy Szegeden működik-e a Postahivatal, ezért megkértem az irodán dolgozó titkárnőt, hogy adja fel a levelemet. A levelek sorsáról nem tudok, de azt tudom, hogy Habuda János személyzeti felelős 1959. július 24.-én tájékoztatta ügyvédemet, hogy ”Sem szóban, sem írásban felmondást nem nyújtott be” Ezzel a „munkaügyi szabálytalansággal” még terheltem is a bűnlajstromomat.

Mit gondoltál, mire számítottál? A levélen kívül megpróbáltál kapcsolatba lépni a Földművelésügyi Minisztériummal, megszerezni a munkakönyvedet?

Nem számítottam rá, hogy a FM intézkedik. Szegeden voltam 1957. március 15.-ig. Édesanyám kérésére utaztam el Szegedről Budapestre az egyetemista húgomhoz. Édesanyám azt mondta: „Régi, de jó mondás, aki időt nyer, életet nyer”. Már aznap éjjel kerestek Szegeden. Telefonértesítést kaptam erről, s ezért mindjárt reggel tovább utaztam Dunántúlra egy ismerősömhöz. Ez március 19.-én volt. Budapesten másnap kerestek.  A jó Isten még valami feladatot szánt nekem, s azért nem találtak csaknem egy jó évig.

Hogyan sikerült ezt az egy évet átvészelned letartóztatás nélkül?

 Pankotára a nővéremhez mentem, ő ott élt a családjával, férje volt a főagronómus. A harmadik gyermeke pár hónapos volt, így jól jött számára a segítő kéz. Szeptemberben mentem vissza Budapestre. Ekkor már több jel is mutatott arra, hogy figyelnek. Karácsonyra mégis hazamerészkedtem Szegedre.

 Szerencsére az égiek segítettek és csak 1958. január 10.-én tartóztattak le. Két civil fiatalember kísért a Tisza Szállóba, itt volt a szegedi ÁVH központja. A kihallgatás után levittek a pince szintre és bezártak egy zárkába. Kaptam egy pokrócot a lefekvéshez, s miután elmondtam 3 rózsafűzért, szépen „megágyaztam”, s jót aludtam reggelig. Isten akaratában megnyugodva, a legnagyobb béke szállt a lelkemre.

Este 6 óra felé megérkeztek értem Békésmegyéből. Két fiatalember volt. Az egyiket még Mezőhegyesről ismertem, Záhorszki, ő Mezőhegyesen ÁVÓ-s volt, s az események kezdetén aláíratott velem egy papírt, hogy ő senkit nem bántott. Aláírtam neki, de nem hiszem, hogy valahol fel tudta használni ezt az igazolást. Lehet, hogy 1990 után hasznára vált. A két fiatalember elszállított Mezőkovácsházára, onnan másnap Battonyára, a járási börtönbe.

Pár nap múlva kihallgatásra vittek.  A kihallgató tiszt az 56-os eseményekkel kapcsolatos cselekedeteimre volt kíváncsi. Közben érdeklődött a külföldön élő nővéremről is, aki New-Yorkban élt abban az időben, s ott rajzfilm animátorként dolgozott.

Néhány nap múlva ismét kihallgatásra vittek. „Engem már egyszer kihallgattak.” mondtam. „Ez most egy másik kihallgatás lesz” – válaszolt a börtönparancsnok. Hát tényleg más volt. A korábban már említett Záhorszki elvtárs jelent meg, s miután felírta az adataimat, el kezdett kérdezősködni név szerint a Mezőhegyesi dolgozókról. Mit csináltak az események alatt, itt több nevet is felsorolt. Amikor már a negyedik névnél tartottunk, azt mondtam, hogy én nem tudok semmit. Amikor Mezőhegyest elhagytam még nem volt sem tüntetés, sem sztrájk. Közben rákérdezett, hogy a Főmagtár vezetőjével miről beszélgettem? Mit tudok róla? Természetesen az igazat válaszoltam. „A munkánkkal kapcsolatban hivatalosan beszélgettünk, ezen kívül a labdarúgás volt a fő témánk.” –„ Érdekes ő egészen mást mondott” – „Neki nyílván jobb az emlékezőtehetsége.” – válaszoltam a szavaira. Ekkor ugyanis rájöttem arra, hogy valami olyanba akarnak belekeverni, amivel én nem értek egyet, sőt megvetek, s erre én nem voltam kapható. Ezért Záhorszkinak azt mondtam: „Azt képzeli rólam, hogy a magam megmentése érdekében hajlandó lennék más ártatlan embert bemártani?” Ő erre azt válaszolta, „hogy erről szó sincs, s hogy lám milyen gerinctelenek vagyunk, nem merjük vállalni tetteink következményeit.” Erre csak annyit válaszoltam: „Ha gerinctelenségnek számít, hogy ártatlan emberekről nem állítok valótlanságot, akkor vállalom ezt a megbélyegzést.” Ezután már csak annyit mondott, most menjek vissza a zárkába, s ha eszembe jut valami, akkor szóljak a börtönparancsnoknak. Erre csak annyit válaszoltam: „Ha 10 évig is ott kell ülnöm, nekem akkor sem fog eszembe jutni semmi.”

Pár nap után átszállítottak Gyulára a Megyei Börtönbe. A tárgyalásomra március 4-én Békéscsabán került sor. Örültem, mert láthattam a családom tagjait, Dávid Ferit, Iluskát, Margitot, s talán Mackó is ott volt.

 A tárgyalás első felében mind olyan személyek, tanuk szólaltak meg, akik az én ártatlanságomat tanúsították. A tárgyalás félidejében, a szünetben a fegyőrnő azt mondta, hogy szerinte a tárgyalás végén azonnal szabadlábra helyeznek. Ezt én is így gondoltam, de sajnos egészen másként történt az egész. A szünetben megérkezett a két korona tanúm Őz Ferenc megyei, és Sarus János járási pártbizottsági tagok, akikkel még 1956 november 14.-én találkoztam egy munkástanácstagi gyűlésen, ahol az 56-os eseményekkel kapcsolatban hallgattak meg bennünket. Amikor megláttam őket, akkor már tudtam, hogy ez a tárgyalás nem úgy ér véget, ahogyan én és a fegyőrnő kigondoltuk. Ez be is igazolódott. Ők azt vallották, hogy „Dávid Szaniszla személyében egy ellenforradalmár ült a Munkástanács soraiban”. A többi tanú is ezt bizonygatta, mindenféle valótlanságokat állítva. Hiába tiltakoztam.

Az ítélet kihirdetése után, – ami első fokon 2 év és 4 hónap volt, visszavittek Gyulára a börtönbe. A fellebbviteli tárgyalásomra 1958. június 25.-én került sor Nagy Imréék kivégzése után –(ennek ideje 1958. június 16 volt). Az elsőfokú ítéletből levettek 1 évet, így 16 hónapra csökkent. Azt szokták mondani, ezt már guggolva is ki lehet bírni. Ha a nagyobb ítéletekhez hasonlítjuk föltétlen. Addig azonban sok napot kellett bezárva tölteni.

Milyen volt a börtönélet, hogyan teltek a napok, hogyan lehetett kibírni?

 A mi zárkánkban 4-en voltunk, két emeletes ágyon feküdtünk. Engem jelöltek szobaasszonynak. Volt velünk két 18 év körüli fiatal lány. Az egyik Sarkadról jött.  Ahogy elmesélte, lefegyverezték a rendőrséget, megverték a párttitkár feleségét, s tüntettek. Ezért ő 1 és fél évet kapott.  A másik lány  Budapestről jött, valamelyik kollégiumból pokrócot lopott. Az igazi vétke mi volt, nem tudom, de ezt mesélte.
Ők mindig éhesek voltak. Ezért az az idős rab, aki az ételt osztotta, minden reggel egy adag kenyérrel többet adott be, amit a két lány között osztottam el. Tulajdonképpen nem is lett volna belőle ügy, de a negyedik személy, aki velünk volt, besúgó volt, beárulta a pluszjuttatást. 10-10 napi magánzárkát kaptunk érte.

Visszakerülve a körzetbe, természetesen más-más zárkába, én többé nem voltam szobaasszony. Nem is hiányzott. A nagy zárkába kerültem, ahol sok volt a cigány. Ki ezért, ki azért. Itt volt a besúgó asszony is. Egész nap kerülgetett, mint aki ki akar engesztelni. Addig-addig, hogy estére kibékültünk. Ő bocsánatot kért tőlem, s én megbocsátottam neki. Attól kezdve leste a szavaimat, s mindent megtett, amit mondtam neki.

Teltek a napok, minden hónap első vasárnapján látogatóim voltak. Mindig csak egy látogató jöhetett. Volt nálam Mackó, Édesanya, Ágoston, akit külön kértem, s úgy emlékszem egyszer Dávid Feri is eljött hozzám, közel lakott, hiszen ekkor Békéscsabán éltek.

1958 október 9-én végre elérkezett a régóta várt „külmunka”. Nagyfára vittek bennünket, ahol egy börtön gazdaság volt, s ott dolgozhattunk. Hatalmas csurmákban voltunk elszállásolva. Voltunk vagy 200-an is, ha nem többen egy ilyen épületben. Amikor mentünk ki a munkahelyre, és szép volt az idő, lehetett látni a DÓM tornyait.

       Még aznap, amikor megérkeztünk, kivittek bennünket a földekre, ahol paradicsomot szedtünk. Finom tojásdad alakú csemege paradicsomot. Ott kint annyit ehettünk, amennyit akartunk, de be a „csurmába” nem vihettük be.  Én ebédidő alatt egy ültömben megettem legalább egy kilót, csak úgy mosatlanul. Edzett voltam, nem ártott meg semmi.

      Másnap kukoricát törtünk, majd hegyes paprikát szedtünk. Itt a paprikaszedésnél a feladatom az volt, hogy úgynevezett SZEKO ládákat tele rakva, a vállamon kellett kivinnem a föld szélére. Elég messzire kellett vinni, s amikor már úgy éreztem, hogy nem megy, megjelent előttem Édesanya, aki bizony sok nehézséget vállalt értünk, s mindég egyedül ment bevásárolni a piacra. Ma sem értem, hogy nem jutott eszembe, hogy kimenjek vele és segítsek neki. A ládacipelés nehézségét felajánlottam érte, hogy neki könnyebb legyen, s abban a pillanatban mindjárt könnyebbé vált számomra a teher. Később, amikor már jó hideg volt és a Tisza mellékága befagyott, kimentünk nádat vágni. Egy ilyen nádaratás utáni reggelre 39 fokos lázam volt, s nem kellett kimenni dolgozni, s egy másik lánnyal együtt bent maradtunk a csurmában.

        Később bekerültem az „elit” kertészeti brigádba. Mi különleges bánásmódban részesültünk. Kis palántákat ültettünk földlabdába. Ezeket a földlabdákat egy kis gép csinálta. Ezt a gépet Mezőhegyesen készítették, s én ismertem minden csínját-bínját. Miután odakerültem, s megtudták, hogy ismerem a gépet én lettem a gépnek az anyja és javítója. Addig mindig a férfi rabok jöttek és javították. A törzsőrmester kijelentette, hogy kár, hogy nincs még vagy két Virágvasárnapom, hogy legyen aki gondozza a gépet. Csak annyit mondtam, hogy örülök, hogy már csak ez az egy Virágvasárnapom van idebent. Ugyanis abban az időben volt Nagyböjt és Virágvasárnap.

Télen a melegágyakat készítettük elő.  Csákánnyal vertük fel a fagyos földet, amit aztán fatálcákon vittünk ki ketten-ketten, az erre kijelölt helyre. Egyik nap megválasztottak a csurmánk háziasszonyának. Hamar kitelt az időm. Még nagyon kezdő voltam, s hagytam, hogy a lányok számolják meg  a    létszámot. A baj az volt, hogy egy aznap szabadult társnőnket is beleszámolták, s ezért nem stimmelt a létszám. Majdnem büntetést kaptam, de végül „csak” leváltottak a „magas posztról”. Nem is bántam.

       Január 4-re kaptam otthonról születésnapomra egy hosszú levelet. Ez bejárta a világot. Még New-Yorkban is járt, s mindenki írt hozzám egy pár kedves szót. A baj ott volt, hogy Ági húgom arról írt, hogy zöld saláta, kék ég, meg hasonló „zöldségeket”.

A Törzsőrmester azt kérdezte, azt hiszem, hogy ők nem tudják, hogy valamilyen titkos üzenetet írtak nekem? Ezen jót mosolyogtam magamban. Most már úgyis mindegy, gondoltam, megmondta, hogy mit írtak, „tehát tudom a titkos hírt”.

 A fényképeket megkaptam, ami a borítékban jött, de a levelet bent fogták, azzal az ígérettel, ha szabadulok, akkor megkapom. Kissé bántott, de beletörődtem.

      Hamarosan eljött április 3.-4, amikor a rabgazdaságban „összetartás” van. Ez azt jelentette, hogy azon a két napon nincs általános munkaidő kint a gazdaságban, harmadikán csupán bennünket vittek ki, akik a kertészetben dolgoztunk. Délben kihozták az ebédünket. Az ebédhozótól tudtuk meg, hogy amnesztia van, több rabot már elengedtek.

      Engem nem nagyon érdekelt a dolog, hiszen május 10.-én szabadulok az ítéletem szerint. A történethez hozzá tartozik, hogy kértem az égieket, hogy ha lehet váratlanul szabaduljak, még ha kevéssel is a lejárati idő előtt, ugyanis a tapasztaltabb tagok szerint az utolsó napok a legnehezebbek. Így aztán meg se hallottam, amikor a nevemet először szólították. A harmadik szólításra figyeltem fel, amikor a társaim is figyelmeztettek. Amikor felfogtam, hogy én is a kiválasztottak között vagyok nagy izgalom vett rajtam erőt. A tizedes, aki több alkalommal volt munkafelügyelőnk kísért be a központba

       Amikor beértünk, azonnal a csurmába mentem, ahol összepakoltam a holmimat. A „lányok” segítettek a pakolásban. Úgy segítettek, hogy egy kis zacskót, amit úgy varrtam össze magamnak, szépen kisajátítottak. Ebben volt  Ágoston fényképe, a rabújságból kivágott labdarugó eredmények, levelek, amiket otthonról kaptam. A fényképet visszakaptam, de a többi holmi ott maradt, s valószínűleg kidobták őket. Megkaptam a rózsafüzéremet, a két fülbevalómat, ami az irodán volt letétben, de a levelet, amit január 4.-én nem adtak ide azt nem kaptam meg, mert az a törzsőrmester fiókjában volt letétben.  Azt mondták, ha holnapig maradok, megkapom. Azt gondoltam, hogy ami biztos, az biztos, most elmegyek, „üsse kő” a levelet.  Bár sajnáltam, de nem reszkíroztam a hazamenetelem. „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra”.

        Ezután mindnyájunkat kivittek az Algyői állomásra, ahol felszálltunk a legközelebb Szegedre menő vonatra, s egy kapott lebélyegzett papírral hazamentem. A vonaton utazó emberek érdeklődéssel néztek bennünket, s megkérdezték, hogy amnesztia van? Valószínűleg látszott rajtunk, hogy honnét jöttünk Az állomásról gyalog mentem haza. Odaértem a lakáshoz. A bejárati ajtón nem volt függöny, s láttam, hogy festés van a lakásban, a létra is ott volt. Becsöngettem, s Ági testvérem jött ki. Amikor meglátott nagy örömkiáltásokkal futott be, de engem elfelejtett beengedni. Na, végül is bekerültem, mert visszajött, s beengedett. Még évek múlva is, ha szóba került, emlegettem neki, hogy bezzeg nem akartál beengedni.

       Ezután telefonon hívtuk a család tagjait, néhány telefon után süket lett a vonal, s így további értesítéseket nem tudtunk adni. Valószínű nem mindenkinek volt kedves a mi telefonálgatásunk.

Eddig tartott a börtön életem, s ezután jött a neheze, elhelyezkedni valahol. Jöttek a hétköznapok, amik nem voltak könnyűek, s eltelt egy „kis idő” mire végleges munkahelyem lett. Közben sok megaláztatásban is volt részem, de ezek olyanok, amik hozzá tartoznak az élethez.

  Mit tudtál tenni, „priusszal” gondolom nem volt könnyű állást találni, de valamiből meg kellett élni ?

  1. július 21-én a Szegedi Konzervgyárban helyezkedtem el, fizikai munkakörben. Augusztus 1-én az első dekád végén visszakaptam a munkakönyvem azzal a megjegyzéssel, hogy menjek az építőiparba, vagy bányába dolgozni.
    1962-ben a Szegedi Földtani Intézet vezetője Dr. Miháltz István elintézte, hogy négyórás laboránsi állást kapjak, ahol Miháltzné Mária volt a főnököm. Pollen vizsgálatokat végeztem az ő útmutatásával. Közben tovább próbálkoztam 8 órás munkahelyek keresésével.

 Az utolsó próbálkozásom a földmérőknél volt. Figuránsokat kerestek. A főnöknél jelentkeztem, s elmondtam, hogy vidékre is szívesen elmegyek dolgozni. Erre ő azt válaszolta: „Kérem nálunk vidéken is becsületes emberek dolgoznak”. Ekkor sírva fakadtam, hátat fordítottam és haza mentem. Édesapám már nem élt, ő 1962 augusztusában elhunyt. Azt mondtam Édesanyámnak, hogy több helyre már nem megyek munkakeresés ügyében, majd ha hívnak, akkor megyek.

 „Mert te mindig ilyen gőgös voltál, – mondta  Édesanyám, másokért se mennek, akkor hogyan képzeled, hogy érted eljönnek.”  Ekkor már 1964 tele volt.

 Karácsonykor átmentünk Szentesre a nővéremhez, ahol 3 gyermek nevelkedett, s ott szoktuk ezeket az ünnepeket eltölteni. Két nap múlva jöttünk haza, s az ajtónkon be volt dobva egy cédula, hogy 1965. első munkanapján keressem fel a Fémipari Vállalatot a Honvéd téren, munkahely ügyében. „Lám Édesanya, ugye, hogy jöttek értem. Ki Istenben bízik, nem csalatkozik.” Íígy kerültem a Fémipari Vállalathoz, ahol egy volt évfolyamtársam volt az Igazgató és tudott a velem történtekről.

      Nem kell egy fényes munkahelyre gondolni. A Munkaügyi Osztályon dolgoztam. Eleinte 1800 Ft volt a fizetésem, s később is csak az alsó határig emelték. Éreztették velem, hogy „sötét” múlt áll mögöttem.

  1. január 4-én mentem nyugdíjba. Ekkor a fizetésem 5700 Ft volt. A beszámított összes idő 25 év volt. 5 év teljesen kiesett az életemből az események miatt.

Az 1990-es évek rendszerváltása segített abban, hogy ma már normális, elfogadható nyugdíjjal rendelkezem. Soha nem keseregtem. Örülök, hogy magyar vagyok, s itt élhetek Magyarországon. Bízom benne, hogy a következő években tovább folytatóik az igazi rendszerváltás, s bízom abban a jövőben, amit Szent István országalapító királyunk megálmodott számunkra itt az egész Kárpát-medencében. Tudom, hogy a Magyarok Nagyasszonya sem engedi el a kezünket, közben jár értünk, hogy ne legyen igazuk azoknak, akik a magyarság eltűnését jósolják, s erre számítanak. „Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!” Ez az Istenhit adott erőt végig a nehézségek elviseléséhez.

Pólikám, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk életed sorsformáló időszakának történéseit, beszéltél a nehézségekről és a vigasztaló segítségekről. Remélem, sokan olvassák majd ezt az „Élet-képes Példát”, amelyet te mutattál meg és „Az én  56-om” című könyvedben is megírtál.

Billédiné Holló Ibolya