Nyaralás háború idején.

Kislány koromban nagymamám sokat mesélt. Együtt éltünk, de mégis a nyári szünet volt a legalkalmasabb a beszélgetésekre, mesékre.  Egy sokat hallott történet különösen megragadott és nyomokban ma is élénken él az emlékezetemben. Nagymama és nagypapa az első világháború idején házasodtak, de még arra sem volt nagyon idejük, hogy kialakítsák új, közös életüket, mert nagypapát behívták katonának.

Majd eljött a szabadságolások

ideje, amikor nagypapám nem

jött haza, hanem nagymamám

utazott   Abbáziába,

hogy ott találkozzanak.

Nagy volt a készülődés, a csomagolás, hiszen az utazás gondos tervezést, szervezést igényelt. Minden csodatechnikai berendezés híján bizony nagyon alaposan elő kellett készülni. Ez ma már számunkra elképzelhetetlen. Előkerült a zsírosbödön, külön kis fa hordót jelölt ki nagymamám a lekvárnak, de nem maradhattak ki a csomagból a disznóölés legfinomabb falatjai, a sonka, kolbász, szalonna sem.

Nem is értettem, hogy hogy lehetett ennyi csomaggal utazni, de mindig lenyűgözött, amikor valamelyik szakajtó vagy hordó előkerült a kamrából és nagymama megjegyezte, hogy ebben mit szállított arra a nevezetes nyaralásra. Szerettem hallgatni az utazást nagyon felnéztem „világutazó” nagymamámra, aki egyedül vágott neki a nagy útnak és olyan csodás külföldi tájakon járt, amikről akkor én még nem is hallottam. A sok csomag, a cipekedés és átszállás ellenére szerencsésen megérkezett és megkezdődhetett boldog nyaralásuk. A sok hazai finomság nem a nyaralásra kellett, hanem, hogy nagypapa tovább vihesse magával a frontra. Sőt Abbáziából még egy darabig együtt maradtak, nagymama el is kísérte nagypapát, együtt utaztak csodálatos tájakon, talán Triest-ig, ahonnét nagypapa már egyedül ment tovább a frontra. Ez az egész olyan meseszerű volt nekem, csodálatosnak tartottam, sőt még a „front” sem ijesztett meg, hiszen nem ismertem a jelentését és nagymama nem dramatizálta a helyzetet. Meséje egyáltalán nem volt szívbemarkoló, egyszerűen, tényszerűen mondta el az eseményeket, és inkább tündérmesének gondoltam, mint véres valóságnak.

Hosszú időnek kellett eltelnie, míg összeállt a kép, hogy milyen nyaralás is lehetett ez valójában 1915-ben, de a teljes valóság 100 évvel később, 2015-ben tárult elém, amikor nosztalgia úton az Isonzó Expresszel végigjártuk az első világháború borzalmas helyszíneit, meglátogattuk a katonai temetőket, a caporettói osszáriumot és a skanzenné alakított csatamezőt. Ott tudtam meg,  dr.Négyesi Lajos hadörténész egyik előadásán, hogy az alföldi fiúkat, akik a szerb háborúban harcoltak, átvezényelték az Isonzói csatamezőre, de egy kis „nyaralásra” megállhattak útközben. Ez a kis megállás volt az én gyerekkori „tündérmesém”…

Jelige: igaz mese