Szinyei Merse Pál művészete – Magyar Nemzeti Galéria 2021

„Kép és kultusz” címmel nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, amely Szinyei Merse Pál műveit foglalja össze. Adva volt az alkalom, mert Szinyei Merse Pál 175 éve született és 100 éve, hogy meghalt. De talán ideje volt mindenképp, hiszen legutóbb 30 esztendeje volt képeiből életmű kiállítás, amelyet a festő dédunokája Szinyei Merse Anna művészettörténész rendezett. Ő akkor elsősorban a teljes Szinyei életmű bemutatását tűzte ki célul.

A mostani kurátorok –  Hessky Orsolya, Krasznai Réka és Prágai Adrienn –  elgondolása nemcsak a festő műveinek megismertetése volt az azóta felnőtt nemzedékekkel, hanem párhuzamként rangos külföldi festményeket hoztak, hogy egybevethessük Monet, Sysley, Courbet, Corot, Gainsborought képeit a Pipacsos mező vagy a Virágzó almafák c. Szinyei festményekkel, vagy egy-egy tájképével, portréjával.  De a hazai festők művei is megjelennek párhuzamként: Benczúr Gyula, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai, Bernáth Aurél alkotásai. Ezzel mintegy inspirálják az ismert Szinyei képek újra értelmezését a mai múzeumlátogató számára. Keresik a választ arra is, hogy miért csak élete végén tudott a festő érvényesülni a magyar művészeti életben és ennek ellenére miért nem tudott így sem érvényesülni a nemzetközi képzőművészeti életben. Bár ahogyan e kiállítás is bizonyítja , az összehasonlításokban Szinyei képei tanúskodnak eredeti festői  tehetségéről.

Az ikonikus nagy művek, mint a felújított Majális, a Lila ruhás nő, a Pacsirta és a Léghajó mellett sok, kevésbé ismert Szinnyei festményt is láthatunk az életmű különböző korszakaiból. Például az egyik kései festményét jernyei házának pompás kertjéről, amelyre Szinyei éppoly büszke volt, mint képeire. “Szeretek kényelmesen élni, jól enni s tudom humorral élvezni ezt a jó és rossz világot, mert az élet egészben még is nagyon szép!” -írta egyik levelében.

A jernyei kúria 1911                                                                  Őszi táj 1900

Nevezik őt az elsüllyedt Felvidék festőjének is. Üde tájak, vadvirággal teli rétek, szelíd dombhajlatok, a távolban feltűnő magas hegyek jellemzik képeit.

Sajátosan magyar, törzsökös felvidéki nemesúr volt, aki élete nagyrészét Sáros megyei birtokán élte le. Már ugyan fiatalon kilépett ebből a szűk világból, mikor 19 évesen (1866-1869) Münchenbe ment festészetet tanulni, de a birtok és édesapja betegsége mégis újra ehhez a vidékhez kötötték. Fiatal házasként tervezte, hogy Itáliában, Firenzében telepedik le – Arnold Böcklin ott élő svájci festő közelében, akivel barátságot kötöttek. A svájci szimbolista művész volt egyik támogatója a fiatal Szinyeinek, aki megtanulta Münchenben a festés mesterségbeli alapjait, de soha nem tudta elfogadni és művelni az ott és Magyarországon is divatos és elvárt „poros, műtermi” akadémiai festészetet, a kanonizált festészeti témákat. Tájképeket készített már akkor, s megjelenik művészete igazi témája is a szabad természetben megjelenített emberábrázolás. Arnold Böcklin közel húsz évvel volt idősebb Szinyeinél, s hatása Benzúr Gyula művészetében is megfigyelhető. Elsősorban mitológiai témákkal átitatott természetszimbolizmusa és színhasználata hatott a két fiatal magyar festőre.

Szinyei Majális című festményét, amelyet ő maga is fő művének tekintett, 1872 és 73 között alkotta. Már témája is, a domboldalon piknikező társaság kiváltotta a nézők ellenszenvét, de merész újítás volt festői eszközeinek alkalmazása is. Világos és erős színekkel megfestett atmoszférikus hatásokat is érzékeltető festménye merőben szokatlan volt a komor, sötét tónusú képvilághoz szokott közönség körében. Ő maga így ír a festmény születéséről: „A Majálishoz kezdtem. A szerencsés véletlen ekkor hozott össze Böchlinnel. Böcklint akkor üldözték, gúnyolták, sőt bolondnak tartották. Ő azért olympusi nyugodalommal mindig jókedvűen föstötte szebbnél szebb képeit. Esténkint együtt ballagtunk ki a Franziskaner-kellerbe s a habzó sör mellett kitárta előttem lelkét, azt a gazdag kincsesbányát. Életem legszebb, legboldogabb korszaka volt ez. Barátságban, mindennapos belső viszonyba éltem a század legnagyobb festőjével. Haladt is a munka akkor. Böcklin animált: zöldebbre, még zöldebbre!… Csak élénk, erős színekkel lehet a napsütést visszaadni!… Lila, piros, sárga, kék, barna, a fehéren a könnyed kék árnyékok játéka!… a csillogó napfoltok!… mindig feljebb és feljebb a skálával!… Böcklin szerette, a mit csináltam, lelkesített.”

Nagyon elkedvetlenítette az értetlenség, amellyel fogadták ezt az alkotást. Feleségével jernyei birtokán éltek és egyre kevesebb kedvet érzett a festészethez. De azért születtek nagy művek: többek között a Hólvadás és a Pacsirta.

1896-ban újra kiállította a Majálist és akkor már elismerték festői tehetségét. „…millenáris kiállításra összekerestem képeimet s ekkor érvényesültem teljesen. A Párisból hazaérkezett fiatal gárda lelkesedett dolgaimért; lármát ütöttek, meglakomáztattak s magukkal ragadták a kritikát is. Sikerem teljes volt.”

Bár magánéleti gondjai – több gyermekének halála, válása és szakmai elszigeteltség – zárkózottá és kedvetlenné tették, a vágyott elismerés után újra lelkesedéssel kezdett festeni. Pesten volt műterme és évente állított ki alkotásaiból.  1900-ban Párizsban a világkiállításon ezüstérmet nyert Hóolvadás című nagyszerű alkotásával. 1901-ben pedig aranyérmet kapott Münchenben a Majális. 1905-ben lett igazgatója a mai Képzőművészeti Egyetem elődjének. 1905-ben első önálló kiállítását rendezték meg a budapesti Nemzeti Szalonban, ahol több mint nyolcvan művét mutatták be. 1912-ben második gyűjteményes kiállítását az Ernst Múzeum rendezte meg, ahol 96 képpel szerepelt. Az első világháború alatt két nyarat töltött Fonyódon a Welics villában, ahol 10 képet festett a Balatonról.

Végül egy idé zettel biztatok a mostani kiállítás megtekintésére. Farkas Zoltán írt méltatást Szinyei Merse Pál művészete címmel a Nyugat 1930.5.számában: „Aki a Szépművészeti Múzeum gyönyörű Szinyei-termében boldog órákat töltött és gyönyörködését magyarázni próbálja, de nem csupán a történet szempontjaival vizsgálódik és mércsikél, hanem valóban érzi is, hogy nagy egyéniség varázsa alá került, aki az időt túlélő hősöket keres, sokkal közelébb fog jutni Szinyei egyéniségéhez. Páratlanul friss és fiatal alkatóra ismer, aki az ellenállhatatlan hódítók örök fiatalságával, meglepetésszerűen szökken fel a derűs világbatekintés emberfeletti, kristályos levegőjű hegytetőire.”

Utolsó képe – Csend

Kovács Csilla