Publika Magyar Könyvtári Kör
Haraszti Katalint arra kértem, hogy az Ezt olvassátok rovatunkba írjon könyvtári múltjából történeteket, amelyeket a PUBLIKA olvasói érdeklődéssel olvashatnak. Ő eleget tett a kérésemnek, én elolvasván viszont úgy gondoltam, hogy a történet megér egy misét, nem csak olvasnivaló, hanem érdemes megbeszélni Kati kérdését, „hogyan-tovább-előre” vagy a „kikkel-tovább-előre” . Azzal bocsátom közre a Konferenciák sorozatban, hogy (legszívesebben egy Kerekasztal előadásaként látnám szívesen) szabad a hozzászólás, kérjük a véleményeket! BI
Levél Sukoróról
A 2020/21-es év sokunkat megtanított arra, hogy mi fontos az életünkben, és mi szorulhat háttérbe, sőt: mi az, ami nem is fontos.
A hiúság az egyik első olyan „homokzsák”, ami veszélyhelyzetben, és anélkül is kidobható. Ezt a legkomolyabban mondom … amit tehát mostanában emlékezés közben leírok, annak a mozgató rugója a múlt egyfajta közösségi célú dokumentálása, és egyes problémák közös átgondolásának igénye, vágya.
Vissza- és előretekintés
Szakmai életutamon mindig az építkezés hajtott. Két területen érhettem el olyan eredményt, amire visszagondolva jó érzés tölt el:
A számos feladat közül itt és most egyet emelnék ki, amely életpályám mindkét fontos terepéhez köthető, és története máig szívet melengető emlékem maradt. A számvetés időszerű volta miatt is érdemes említést tenni róla. Az IFLA-HUN levelezőlistáról lesz szó.
A Magyar Könyvtárosok VI. világtalálkozójának kerekasztal-rendezvényén (2004), ahol a „külföldi” meghívottak a szomszédos országok társegyesületeinek vezetői és prominens magyarországi vagy határon túli könyvtárosok voltak, egy kommunikációs fórum égető hiánya fogalmazódott meg. Az akkori technikai-informatikai adottságok mellett levelezőlistában gondolkodhattunk.
Informatikai szempontból a létesítés egyszerű és gyors. Csakhogy – a szomszédos országok beli magyar kollégák érdekében és védelmében – olyan működtető szervert is kellett találni (még nem a felhők világát éltük!), amelynek a kiválasztásába a fenntartóik (állami és önkormányzati szervek Szlovákiától Ukrajnán át Szlovéniáig) nem köthetnek bele. Tehát nem magyarországi intézményben kellett gondolkodni, és nem budapesti telephelyben!
A legmegfelelőbbnek az IFLA Párizsba telepített informatikai rendszeréhez való csatlakozás látszott. Az IFLA-nak úgyis számos levelezőlistája működött ekkorra már – igaz, hogy azok főként szekciókhoz, szervezetekhez kötődtek. Tekintetünket tehát Párizsra vetettük, s a gondolatból tett lett: kértük az IFLA elnökségétől az összmagyar könyvtáros levelezőlista kezdeményezésének felkarolását, a ma IFLA-HUN-ként ismert levelezőlistánk informatikai üzemeltetését. Az IFLA elnöksége hosszan rágódott a kérésünkön. El sem utasították (ez jó jel volt), de az igen kimondásával is késlekedtek (másfél évig várattak minket).
Egy váratlan személyes találkozás lendítette előre az ügyünket. 2006 telén vagyunk. Alex Byrne, az IFLA akkori elnöke (civilben: ausztrál egyetemi könyvtárigazgató) karácsonyi vakációját Ausztriában töltötte. S ha már ezen a tájon járt, Budapestre és a magyar parlament épületére is kíváncsi volt. Látogatási tervét tudatta az MKE-vel, kérve minket, hogy szervezzünk számára országházi, egyben könyvtári látogatást az IFLA-testületi tag Országgyűlési Könyvtárba.
A szervezést és Alex Byrne kíséretét az MKE-ben és a parlamenti könyvtárban is rám bízták. A parlamenti séta során a magyar történelemről hallottak erős hatást tettek a vendégünkre. A szerencsés pillanat, ügyünk: a levelezőlista befogadása melletti érvelés lehetősége ekkor jött el. A kötetlen hangulatú beszélgetés közben vázoltam számára, hogy miért fontos az össz-magyar levelezőlista IFLA-hoz kötése. Legfőbb és döntő érvként a brit nemzetközösségi gondolatra hivatkoztam. Ausztrálként (peremvidéken élő britként) azonnal átérezte a létesítés jelentőségét. Mielőtt elköszöntünk egymástól, megígérte, hogy fellép az érdekünkben. Betartotta az ígéretét. Így indíthattuk útjára az IFLA-HUN levelezőlistát tizenöt éve, a szomszédos országok társegyesületei és a velük szoros kapcsolatot tartó MKE-szervezetek és szekciók, valamint az IFLA informatikai menedzsere, a magyar gyökerű Sophie Felföldi együttműködésével.
Az informatikai előkészítést 2006-ban kezdtük. A munkánk az informatikai fejlettségi akkori szintjén innovációnak számított. A lista működtetését 2007 nyarán, a szegedi vándorgyűlésen élesítettük. Azóta – az MKE megbízásából – IFLA-HUN moderátorként viselem a gondját a listának. Ma mosolyoghatunk ezen, de mégis: ezt a munkát én járványveszély nélkül is, kezdettől home-office-ban végzem (díjazás nélkül, ezért a munkabérem nem csökkenthető).
Elégedett azzal sem lehet mindig az ember lánya, amit maga végez. Folyamatosan próbáltam lépést tartani a korral: megpróbáltam társítani a levelezőlista erényeivel a Facebook-ot (nem vált be), a Könyvtárvilág webmagazin Ötágú síp rovatát kifejezetten a lista szellemiségében szerkesztem (működik), a híráramlás kölcsönössége érdekében tudósítói hálózatot igyekeztem szervezni (nem sikerült).
Mi okozza az elégedetlenségemet? A kölcsönösség hiánya, ami pedig a kezdeményező külhoni szakmai közeg passzivitásából fakad.
A levelezőlista létrehozását sürgető külhoni kollégák 2006/7-ben talán komolyan gondolták azt az ígéretüket, hogy rendszeresen hírt adnak saját könyvtáruk, vagy tágabb szakmai környezetük eseményeiről. „Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó” – így szól a magyar mondás. Ám nem tartották a szavukat (ennek számos objektív oka is lehetett, de a magyarázat nem mentség).
A lista másik, szintén közmegegyezéssel kijelölt célja az volt, hogy a problémamegoldásban jelentsen regionális segítséget …. a kezdeményezők ezt sem itt keresték. S mert a bátorításban részemről nem volt hiány, arra kell következtetnem, hogy a fórum ebbéli kihasználatlanságának is lehettek más, objektív okai.
Látni kell azt is, hogy a szakmai környezetünk világa és a kommunikációs lehetőségek 2006 óta erősen megváltoztak. Számos más csatornán vált lehetővé az információcsere, a személyes találkozások lehetősége is megnőtt, szerencsénkre. Az IKSZ évente megrendezett csongrádi konferenciái kifejezetten a külhoni és a belmagyar kollégák találkozását segítették elő; az MKE vándorgyűlései is alkalmat adtak minden évben néhány külhoni kolléga meghívására; az MKE tagszervezetei folytatták hálózatszerű kapcsolatszervezésüket a külhoni magyar könyvtáros-szervezetekkel; a Könyvtári Intézet (KI) kitűnő továbbképzéseket szervezett a külhoni kollégák számára; a KI és mások szervezésében Facebook-csoportok alakultak; a Publika Magyar Könyvtári Kör szakmai kirándulásokat szervezett a szomszédos országokba; 2011-től az Országgyűlés elnöke létrehozta „A könyvtár, ami összeköt” programot – és talán minden pozitív eredményt fel sem soroltam.
Feltehető a kérdés, és én fel is teszem: kinek van szüksége ma az IFLA-HUN levelezőlistára? Személyes válaszom: nem nekem. Bár voltak, akikben az a tévhit alakult ki, hogy magam szakmai továbbélését alapoztam meg vele – a valósághoz ennek a véleménynek semmi köze. Feladatot kaptam a Magyar Könyvtárosok VI. Világtalálkozóján, elvállaltam, és küldetésként fogva fel, eddig dolgoztam rajta. Ennyi az egész.
Kinek lehet szüksége rá? Akik az igényt a kétezres évek elején megfogalmazták, talán már nincsenek is döntési helyzetben. Akik a lista mai tagjai, azokat természetesen meg lehet kérdezni, hogy passzív listatagságuk jelent-e szakmai előnyt, hoz-e bármilyen hasznot számukra? Ha nem, akkor itt is le kell vonni a megfelelő következtetést.
Ám az MKE-nek, mint elsődleges ernyőszervezetnek, egyben az IFLA tagjának, érdeke lehet egy olyan „köldökzsinór” el nem vágása, amely a nemzetközi presztízst akár erősíteni is képes. Ebben viszont az MKE aktívabb kell legyen a jövőben (ezt nem először és nem csak itt jeleztem már).
Amiért ezt a hiátust, a kölcsönösség hiányát szóvá tettem, annak nem az egyéni sorssal való elégedetlenség az oka. Számos szakmai, sőt állami kitüntetésben is részesülhettem. Ebbéli hiányérzetem egyáltalán nincs. Mi okoz hiányérzetet néha? A munkám visszhangjának a hiánya, a szakmai eszmecserékből való kimaradás. Utóbbiról magam is tehetek annyiban, hogy MKE-s tisztségeimtől időben, magamtól megváltam.
Sem az Országgyűlési Könyvtárban, sem az MKE-ben nem voltam „magányos harcos”: kitűnő munkatársakkal, elkötelezett kollégákkal küzdhettem együtt a célok eléréséért.
A „hogyan-tovább-előre” vagy a „kikkel-tovább-előre” kérdések foglalkoztatnak, az IFLA-HUN „fennállásának” 15. évében.