Gereben Ferenc: Elszálltak már hajh, az évek.

 Egy pannonhalmi osztályközösség életútja 1956-2021-ig.

 Egy érdekes könyv került a kezembe, pontosabban nemcsak úgy véletlenül, hanem a könyv gazdája mutatta meg nekem és én azonnal kölcsönkértem. Felkeltette a figyelmemet a könyv címe: és az írója, Gereben Ferenc. Őt van szerencsém ismerni évek/évtizedek óta, sokszor dolgoztunk együtt szakmánk területén, különböző közös munkákon, de egyéb színtereken is, társadalmi, kulturális területeken.  A szerző több könyvét is olvastam már, kíváncsi voltam mit rögzített az elszállt évek alatt. Az alcím is megragadta a figyelmemet: egy pannonhalmi osztályközösség életútja, 1956-2021 ig. Nem akármilyen idők!

Arra gondoltam, hogy ez egy napló, vagy valami hasonló, és ez érdekelt. 

A könyvet kinyitván, rögtön megkapott a mottó, Saint- Exupery idézet, amelyből kiragadom ezt a mondatot:” Isten a világra hoz, nagyra növeszt, aztán sorjában vágyakkal, megbánásokkal, örömökkel és szenvedésekkel, haragokkal és megbocsátásokkal ajándékoz meg, s végül magához szólít”

Igen. Mi is történik az emberrel ezen a világon, ahová engedte Isten ide jönni?

A krónikás nem akármilyen történelmi időszakban kezdi a krónika írását. 1956 Magyarországon a forradalom határozta meg azt az őszt, amikor Pannonhalmán a bencés gimnáziumban a rend szerint megkezdődött a tanítás. A szeptemberi iskolakezdés alkalmával az I.B osztályba lépő fiúk megilletődötten (a krónikás szava) vették tudomásul a szigorú szabályokat, amelyek szerint kellett élni és tanulni.

Alig azonban, hogy kezdték megszokni a nehéz körülményeket máris egy rendkívüli időszak kezdődött meg nemcsak Pannonhalma, hanem az egész Magyarország történetében. Kitört a forradalom. A kezdetektől fogva azonban a pannonhalmi bencés gimnáziumban folyamatos volt az oktatás egészen a karácsonyi szünetig. Ez nem akármilyen dolog, mert ezenközben nagyon kellett vigyázni több mindenre.  A gimnázium igazgatójának, de a többi bencés atyának is komoly erőfeszítésébe került, hogy mind a diákságot, mind az intézményt, úgy védje meg, hogy ne legyen semmi bántódásuk.

Ennek az időszaknak ismertetésénél a krónikás kilép a saját feljegyzéseinek köréből és a tanulási nehézségek és a diákcsínyek helyett a történéseket kell megjelenítenie. Ehhez  egy pannonhalmi öregdiák monográfiája szolgál a segítségére, annak alapján ismerteti a legfontosabb eseményeket.       

Azokban a válságos időkben bármennyire igyekezett az Apátság vezetése elkülöníteni a gimnáziumot, a diákságot a környezetben történő eseményektől, óhatatlan volt, hogy ne vegyenek részt a faluban zajló egy-egy forradalmi megmozduláson. Különösen abban az időszakban, amikor zajlott az u. n. kádári konszolidáció, amikor valójában „ dühöngött a korai kádári korszak terrorja, a levert forradalom tömeges megtorlása”. Bizony, hiába élte a pannonhalmi diákság viszonylagos elkülönítésben az életét nem mentesülhetett a társadalmi hatásoktól.  Bár a híradások szűken jutottak a falak közé, de mégiscsak bekerültek és a családtagok révén a diákság is értesült az eseményekről. Tudomást szereztek a forradalmi megmozdulásokról és arról is, ami utána történt az országban. Ez meghatározó volt az életükre és az imádságaikra is.

Amint valamelyest konszolidálódott a helyzet az országban a diákság is kezdett magához térni.

Sikerült a tanulmányaikkal és a diákélet egyéb eseményeivel tölteni az intézeti napokat. Eredményesen el is jutottak a sok tanulással és sok tanári támogatással, kitűnő oktatóiaknak, nevelőiknek köszönhetően az érettségihez.

A tanulás és a hitélet mellett természetesen a diákcsínyek is és a kultúra, szórakozás is részét képezte életüknek. Megnyugtató, „hogy az „élet él és élni akar” bármi történjék az emberek összeszedik magukat és élni akarnak, tenni a dolgukat.

Mosolyogva olvassa végig az ember ezeket a történeteket, kiugrálnak a betűk a szemem előtt, csúfolódva.

Érettségi után kikerülve a viszonylag védett környezetből az osztálynak szembe kellett kerülnie

a társadalom, a politikai rendszer törvényeivel.  Az érettségizett fiatalok természetesen szerettek volna továbbtanulni, főiskolát, egyetemet végezni.  Sajnos nemcsak az egyházi iskola, de nagyrészüknél a családi háttér sem kedvezett a vágyaik teljesülésének. Már a felvételinél megkapták bélyeget, az e betűt (egyéb) a nevük mellé a származásuk és iskolájuk miatt. Ez erősen meghatározta sorsuk további alakulását. Abba a tanintézetbe, egyetem, főiskola, ahová jelentkeztek oda nem vették fel őket, próbálkoztak pedig minden lehetőséget megragadva. Olvashatjuk a leveleket, amelyeket a krónikásnak írtak a küzdelmekről, csalódásokról, a valahogy boldogulásról.

Sajnos ehhez nekem magamnak is van hasonlítási alapom. Én is egyházi iskolában végeztem a gimnáziumot, igaz az utolsó évet már nem, mert az iskolát államosították és a gimnáziumot megszüntették. Egy másik gimnáziumba helyezték az osztályt, ez egy külön kegy volt, hogy nem kellett szanaszét mennünk, mivel érettségiző osztály voltunk és az osztályfőnöknőnket, aki világi tanárnő volt, is oda helyezték. Hátrányos helyzetünket állandóan éreztették. Amikor a továbbtanulásra került a sor természetesen az iskola „minősített” bennünket. A 24 létszámú osztályból hatan tanultunk tovább, egy kivételével nem ott ahová jelentkeztünk. Tíz év elteltével is ugyanabban a hátrányos helyzetben találjuk a pannonhalmi diákokat is.

Érdekességként hadd említsem meg, hogy az egyik osztálytársam, aki az utolsó évben csatlakozott hozzánk, az 5-7 osztályt Pannonhalmán a bencéseknél végezte. Valójában a fiúgimnáziumba azért engedte meg a rend elöljárósága a környéken élő lánytanulókat, mert  1946 -48 ben a győri gimnáziumba nem tudtak bejárni. Osztálytársnőm szerint a páterek, akik meglehetősen idegenkedtek attól, hogy lányok járjanak oda, végül oda nyilatkoztak, hogy jót tett a lányok jelenléte az osztályokban, mert a fiúk össze-szedettebben viselkedtek és jobban is tanultak.         

Természetesen a pannonhalmi diákokat még erősebben sújtotta az egyházi hátterük. Az MSzMP Politikai Bizottságának 1958 július 22-ki ülésén szigorúan bizalmas határozat született, amely a vallásos világnézet elleni eszmei harc jegyében a felvételi eljárások szigorítását írta elő. Természetesen ennek megvolt a kellő hatása.

A levelezésből, amelyet a krónikás szorgalmasan folytatott az osztálytársakkal elénk tárul a kis közösség élete, beágyazódva az akkori társadalmi határokkal meglehetősen bezárt világba.

A sorsokon, a szereplők csalódásain és sikerein, személyes drámáikon keresztül is bemutatkozik az akkori Magyarország. A közösség tagjai életének alakulásáról sokat mondók a nagyobb, tízéves, húszéves találkozók, de a sűrűbb összejövetelek beszámolói. Jellemzőek a krónikásnak     a találkozók helyszíneit, szervezőit, a házigazdát méltató szavai, az is hogy egy-egy találkozón hányan jelentek meg.  

Van azonban olyan összejövetel is, ahol a krónikás azt jegyezi meg „az járt a fejemben, hogy idővel minden elveszíti varázsát, vagy csak az én PH szerelmemnek van vége?” Ez igen elgondolkodtató, én úgy vettem észre, hogy a krónikás végig kitartó szerelemmel viseltetik, mind patinás iskolája, mind osztálytársai irányában. Világlátása, érzelmei, megnyilvánulásai optimisták, remélhetőleg az ilyen borús gondolatok erős hangulati hatásra születtek meg csak rövid ideig nyomták a lelkét. Újra lelkesen szervezte a következő találkozót, újra lelket öntött valamelyik elkeseredett osztálytársba.

A krónikás természetesen nem tudott elszakadni szakmájától, hivatásától, lévén szociológus, kutatásokkal foglalkozik. Az osztályával is folytatott felmérést. Meg akarja tudni és elemezni, hogy milyen hatással volt ennek a közösségnek az életére a bencés iskola, nevelés. A kérdőív összeállításakor arra törekedett, hogy az jöjjön elő, ami az iskola lelkiségének hatását mutatja meg. Persze maga is beismeri, hogy a minta kicsiny. A felmérést nem is ismertetem, nincs is rá szükség, csak egy dolgot emelek ki, a közösségi szellem és barátság meglétét, a válaszolók többsége ezt nevezte meg legfontosabbnak.

Nagyon érdekes még a barátságra és összetartozás kérdésre adott válaszok, ezt a kérdést másik osztályok tagjainak is feltette. Az derült ki, hogy a pozitiv emlékek érvényesültek a válaszadásban. Az is érdekes, hogy hogyan nyilatkoztak sorsuk alakulásáról az egyes barátok.  Arról, hogy életüket hogyan határozta meg a pannonhalmi végzettség. Az eredeti pályaképtől a fele társaság eltért, el kellett térnie. A siker és a kudarc tekintetében a válaszadók inkább kikerülték a kérdést. Elgondolkodtatók a válaszok. Érdemes tűnődni rajta, valójában mennyire a valósághoz hűen engedtek bepillantást az érzéseikbe.

Végül is a sok találkozóról szóló beszámoló jól tükrözi a mindenkori életkörülményeket, a családok állapotát, megjelennek az örömteli események, de a szomorúságok, tragédiák is.

Azt írja a krónikás a hatvanévesek találkozóján, hogy rendkívül jó hangulat uralkodott, egymásnak ajándékokat készítettek, nagy szeretetben és egyetértésben töltötték együtt az időt. Meglepő, hogy a krónikás mégis azt írta be a naplójába: „ Soha nem volt ilyen világos számomra, hogy mi egy elveszett nemzedék vagyunk. Sok halottunkkal, félresiklott sorsainkkal, romos egészségünkkel.” Megdöbbentő szavak. Maga is felteszi a kérdést utána, hogy vajon miért volt ilyen szomorúak, búsak és sötétek a gondolatai.  Nincs rá válasza.

Én úgy gondolom, hogy nincsenek elveszett nemzedékek. És nem is ezt olvastam a könyvben. Végül is ránéztem a listára, milyen pályákon működtek, éltek sikeres, vagy elégedett életet a B osztály tagjai. Orvosok, mérnökök, tanárok, hárman lelkipásztorok voltak.  Persze az élet nem csak a munka, nemcsak a végzettség, sok szálból fonódik össze. Attól, hogy egy-egy szál rövidebb, vagy gubancos mégis egy megélt élet.

 A krónikásnak őszinte elismerésem a könyv elkészítéséhez, évtizedes kitartásához, amellyel a barátságokat ápolta, a csoportot összetartotta, szervezte, írta, amit kellett.  Ne hagyja abba.

Budapest, 2022. október       Billédi Ibolya