A Délvidéken és az Al-Dunán

     Esős-napsütéses szomorú-vidám kirándulás

Délvidéken és az Al-Dunán

2018. június 12-16.

 

Fullasztóan forró délelőttön keltünk át déli határunkon Horvátországba az első napon, végül pedig felhős, esős délutánon tértünk vissza a Bánságból, Romániából. Ez a kettősség jellemezte egész utunkat – és ez nem csupán az időjárás játéka volt. Vezetőink is ketten voltak, a Délvidéken Zoltán, majd régi kedves barátunk, Gyuri vette át a karmesteri pálcát.

Első napunkra a délszláv háború nyomta rá bélyegét – Laskó, Kopácsi rét, Eszék, Vukovár, Szentlászló, Kórógy.

Laskón a református templom falába beépítettek régről megmaradt köveket, köztük van egy évszámos (1457) kő is – talán az előző templom emlékét őrzi. Előtte áll az I. és II. világháborús magyar hősök emlékére felállított Ősök jussán, amely egyike a jugoszláv időket túlélt magyar szobroknak, emlékműveknek. A Kopácsi rét mellett elhaladva láttunk ismert és kevésbé ismert madarakat, az itteni nemzeti parkban ugyanis madárrezervátum van. Az erdő szélén, az út mentén aknaveszélyre figyelmeztető táblákat is látni, ez viszont egyáltalán nem magától értetődő, inkább félelmetes.

Eszékre, Zoltán aposztrofálása szerint a Délvidék barokk fővárosába hajtattunk be, ahol tettünk egy nagyobbacska gyalogos sétát is, és bizony a Szentháromság tér gyönyörű barokk pestis-oszlopán kívül, nem tudok sok példát hozni erre a stílusra, de ez nem is nagy baj. Megismerhettük a Dráva partján álló hatalmas csillagerődöt, a ferences kolostor udvarán felállított háborús Jézust, amely egy töltényhüvelyekből, hevederekből, repeszekből stb. összeépített korpusz. Az újvárosi főtér következett a horvát nemzeti öntudat megfogalmazójának szobrával. A tér szélén áll a hatalmas neogótikus Szent Péter és Pál-templom. A városban sokfelé látni még mindig a háború nyomait, a templomban is, a Jézus feltámadása freskón repeszek szántottak végig.

Az évszám: 1457

 

 

Jézus feltámadása – repeszekkel >

 

A Mártírok Múzeuma a vukovári kórházban található, ott, ahol a háború alatt a hadikórház működött. A látogatás filmvetítéssel kezdődött az ostromról, kórházi visszaemlékezésekkel. A folyosón az elhunytak és az eltűntek nevei olvashatók. Megnézhettük a két behullott, szerencsére fel nem robbant bomba helyét, néhány berendezett kórtermet, illetve pihenőt, az emlékezés szobájában pedig végtelenített szalagról hallhatók az áldozatok nevei. Borzasztó belegondolni, hogy miközben itt mennyit szenvedtek ártatlan emberek, gyerekek, mi pár kilométerre innen vígan éltük az életünket – dolgoztunk, szerettünk, sétáltunk, nevettünk…

Szentlászlón a református lelkész várt minket, aki a falu háborús viszontagságairól, valamint a mai helyzetről beszélt. Márkus Péter elkészítette a győri Szent László herma mását, amely 1996 óta áll a templom mellett. Egyik koszorúnkat itt helyeztük el.

Kórógyon terülj, terülj asztalkával vártak a kedves házigazdák és a vacsorára sem lehetett panaszunk. Azt a református templomot is kinyitották a kedvünkért, amely a magyar állam hathatós segítségével épült újjá.

Második napunk reggelén kelet felé folytattuk utunkat. Első megállónk még Horvátországban, Újlakon volt, ahol körbejártuk a várat és a ferences kolostort. A templomban őrzik Kapisztrán János ereklyéjét, de a szentmise miatt ezt sajnos nem láthattuk. Bácspalánkánál gurultunk át a Duna felett Szerbiába, és meg sem álltunk Belgrádig.

A Nándorfehérvári vár volt az első úti célunk, ahol Zoltán olyan ízesen és olyan lendülettel mesélte el a csata történetét, hogy szinte hallottuk az evezők csobbanását, az ágyúk dörgését, a nyílvesszők süvítését, a lovak patáinak dobogását. Még végig se jártuk a várat mikor megpillantottuk a vészterhes felhők gyülekezését a fejünk felett. Ezért aztán úgy határoztunk, hogy a békesség kedvéért autóbusszal folytatjuk az ismerkedést a várossal. Mire a monumentális Szent Száva-templomhoz értünk az égiek megkegyelmeztek, elzárták a csapokat, így könnyedén meg tudtuk közelíteni a majd száz éve épülő templomot. Késznek csak az altemploma mondható és a 70 m magas kupolája, ezek csak úgy csillogtak-villogtak a milliónyi arany mozaikdarabkától. Egy kicsi templom is áll a nagy mellett egy különleges, háromkezű Szűzanya ikonnal.

             Hunyadi János döntő győzelme emlékére                                                A szendrői várárok

Székelykevén, egy színmagyar, igencsak takaros faluban volt a szállásunk. Őseiket 130 éve Bukovinából költöztetették ide, azóta is itt élnek a szerb tenger közepén és őrzik magyarságukat. Itt is közös (és nem utolsó sorban finom!) vacsorával vártak minket.

A harmadik nap reggelén Zoltántól elbúcsúztunk és Gyuri vezetésével haladtunk tovább a Duna vonalát követve. Azt hiszem Szendrő várának látványa mindenkit sokkolt. Ilyen hatalmas és ilyen jó állapotban levő várat még nem láttunk. A külső várfalakat Brankovics építtette a környező falvak lakosaival 20 méterenként. A munka röpke 2 év alatt készült el, és áll már ötszáz éve… A belső vár impozáns, manapság a csókák lakják jókora hangzavarral…

Galambócnál pihenőt tartottunk és Gyuri felolvasta Arany János: Rozgonyiné balladáját. Brankovits Györgynek magyar nemességet adott Zsigmond király, hogy szerezze meg neki Galambócot, ő azonban török kézre játszotta. Rozgonyi kapitány a feleségével együtt harcolt a magyar érdekekért, de nagy volt a túlerő... Lászlóvár azért épült szemben a hegytetőn, hogy onnan ágyúzzák Galambócot.

Közvetlenül a parton haladtunk tovább, rálátva a román oldali gyönyörű sziklákra, mellettünk pedig a fenséges Duna néhol szélesebben, néhol keskenyebben hömpölyögve.

Mögöttünk a Kis Kazán-szoros (Fotó: Kovács Csilla)

A Vaskapu gátján áthaladva érkeztünk meg Romániába, egyúttal másik időzónába is csöppenve. A duzzasztóművekről általánosságban, a Vaskapu gátjáról és annak turbináiról egyik kedves utastársunktól részletes beszámolót kaptunk út közben. Az Orsovai-öböl partján elhaladva, majd átszelve a várost érkeztünk meg Dunaorbágyra a Duna Csillaga Panzióba. Késő estig élveztük a csodás kilátást a Kis Kazán-szoros bejáratára, és nagy izgalommal vártuk a másnapi dunai naszádozást. 2010-ben a Publikával már jártunk itt, aki akkor is velünk volt nosztalgiával gondolt a szép napokra, élményekre, aki most jött először kíváncsian várta az eseményeket. Másnap reggel aztán a várakozásokkal teli szép színes lufi hangos durranással (vagy inkább dörgéssel) kipukkadt, mikor egyszer csak leszakadt az ég. Még az életkedvem is elillant… elmosta a felhőszakadás.

 

Aztán persze elindultunk, az eső is mérséklődött, de nem állt el, így sétáltunk végig Herkulesfürdőn. Igazság szerint illett az elszontyolodott idő a városkához. Ez a monarchiahangulatú hajdani kis ékszerdoboz már jó ideje nem a régi, sehogy sem tud kilábalni a málló vakolatok, vak ablakszemek fogságából. Pedig ha megnézzük Karlovy Varyt, látjuk, mit lehetne kihozni belőle. Szomorú…

Ami a múltat illeti, sebesült római harcosok gyógyítására 105–107-ben fürdőket létesítettek itt, és Herkulesnek szobrot emeltek. 1736-ban Hamilton osztrák tábornagy figyelt fel rá, majd elkezdték kiépíteni, ennek azonban véget vetett az 1737. évi török háború. Végül 1817-re felépült a fürdő, szabályozták a Cserna-patakot, utat építettek, és elnevezték Herkulesfürdőnek. A XIX. század során sok híres ember, köztük koronás fők is megfordultak a városkában. Központja a Herkules tér, közepén a névadó szobrával, a tér végén pedig egy kis katolikus templommal. A városnak talán jelmondata, mert a templomban is, a parkban is látható: NIHIL SINE DEO, azaz Isten nélkül semmit. A park ápolt, láthatunk itt óriási mamutfenyőt és egy hatalmas öreg tiszafát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

           

   Duna Csillaga Panzió                                                                          Herkulesfürdő vasútállomása        

A visszaúton szavazásra bocsátotta Gyuri a kérdést, hogy az erőmű múzeumát vagy a Szent Anna-kolostort látogassuk-e meg. A többség a kolostor mellett szavazott, így még mindig esőben kaptattunk fel a hegytetőre. Pamfil Seicaru (1894–1980) itt a hegytetőn élt túl egyedüliként egy támadást, és hálából apácakolostort épített fából, a régi fatemplomok stílusában. Először a templom és pár szoba épült meg, majd bővítette, 1936–39-re lett készen. A II. világháború után a moldvai kolostorokon kívül minden kolostort bezártak – ebből diszkó lett. A rendszerváltás után kapta vissza az egyház, és új épülettel is bővült. Az apácák kegytárgyakat készítenek, ikonokat, rózsafüzéreket stb. Pamfil Seicaru emlékét szeretettel őrzik.

Mire leereszkedtünk Orsova városába a nap is kisütött és a hajókázást is sikerült elintézni. Igaz, nem naszáddal, hanem sétahajóval, de mégis a vízen voltunk egy kicsit. Az Orsovai- öbölben edzenek a kajakosok, kenusok – a Garda-tó északi vége jutott róla eszembe, csak a vitorlások hiányoztak.

Beszéljük Orsováról is. A duzzasztás miatt a régi Orsova eltűnt, elöntötte a Duna. Az új Orsova az öböl nyugati szélén épült fel. Ez a terület ősidők óta fontos őrhely, római castrumok voltak itt, Dierna néven. Zsigmond király, majd Hunyadi is erre vonult a török ellen. Erre menekült Kossuth a szabadságharc leverése után, és itt ásták el a koronát (1849–53), hogy ne kerüljön Habsburg kézbe – sajnos megtalálták, hiába volt az összes elővigyázatossági manőver.

A korona őrzőhelyén később Koronakápolna épült, de persze most az is víz alatt van. A ’70-es években svájci magyarok anyagi támogatásával vasbetonból építettek új Szent Korona-templomot. A belső két hosszanti oldalfalra egy román képzőművész, Gabriel Popa festette fel a stációkat. A Jézust kísérőknek ismert emberek arcvonásait kölcsönözte, megtalálható itt John Lennon, Nadia Comaneci és Lenin is.

                                   Szent Korona-templom                                                                     Decebal szikla

Zárójelben jegyzem meg, hogy az Al-Duna szabályozásának gondolata Széchenyi István fejében fordult meg először. Vásárhelyi Pál társaságában a Desdemona nevű hajóval járták végig a Dunát.

Orsova alatt kb. 3 kilométerre volt a törökök lakta Ada-Kalé sziget, amelyet szintén elöntött a felduzzasztott Duna – mutatta Gyuri.

                                               Galambóc

Román ortodox székesegyház Temesváron

Estére minden pára felszállt, és újra élveztük a kilátást a teraszról. Utolsó napunk jó korán kezdődött, hajnalok hajnalán indultunk haza, ezúttal a román oldalon autóztunk vissza egészen Galambócig. Megálltunk a sziklába vésett Baross-táblánál majd Lászlóvár alatt, hogy megcsodálhassuk Galambóc várát teljes pompájában. Öregapó sziklája, a Babakáj még rendíthetetlenül tűri a folyó ostromát. Gyurinak persze ehhez a sziklához is van egy meséje…

Temesváron jót keringőztünk, hogy parkolóhelyet találjunk, aztán sétáltunk egy nagyot, de sajnos nem sok mindent láttunk. A Dózsa-féle felkelést itt verték le, Dózsa Györgyöt a városban végezték ki, a tüzes trón helyén ma kis Szűz Mária emlékmű áll. Utána ahhoz a templom lakóházhoz sétáltunk el, ahol a rendszerváltás idején Tőkés László volt a lelkész. Második koszorúnkat itt helyeztük el. A Lloyd sorig, a főtérig mentünk még el az ortodox székesegyházhoz, amely 1936-40 között épült a moldvai kolostori templomok stílusában. Sajnos, ahogy másutt is, itt is elmaradt a szabad program. Búcsút vettünk Gyuritól és ezzel vége szakadt a programok sorának. L A határon való jó órás ácsorgástól és egy dupla betűs kitérőtől eltekintve nyomtuk a gázt hazáig. Meg is lett az eredménye, 7 óra pár perckor már rámoltuk ki a csomagjainkat a busz gyomrából.

Hőség, eső, szomorúság mind a hátunk mögött van, a sok szépség, az érdekes történetek a szívünkben, a fejünkben maradnak, és ezt már senki nem veheti el tőlünk.

Köszönjük Ibolyának, Gyurinak, Zoltánnak és nem utolsó sorban Istvánnak!

 

Budapest, 2018. június 20.

 

Benczekovits Beatrix