Élet -Képes Példatár pályaművei 6

Szülőszoba előtt......

 

10 év. Ennyi ideje annak, hogy ott toporgok a szülőszoba előtt. Ez idő alatt, túl egy sikertelen és gyümölcstelen házasságon, túl jó pár műtéti beavatkozáson és orvosi kivizsgálásokon, valahogy soha nem tettem le arról, hogy én egyszer akkor is oda érek és ott leszek - és akkor én leszek a legboldogabb ember a földön.

Az, ami másnak természetes, sőt, néha kényelmetlen gond, probléma, számomra és sajnos nagyon sokaknak még rajtam kívül rengeteg ráfordítással vált lehetségessé, de sikerült! És elkezdődött életem nagyon régen lelkileg és anyagilag várt és talán legszebb szakasza, elkezdődött fejlődni bennem az Élet, és kiderült, hogy két magzat akar gyermekem lenni. Fiam lesz és egy kislányom, nem hiszem, hogy van ennél szebb hír a világon! Gyönyörűen éreztem magam én is és leendő gyermekeim is. Szépen fejlődtek, egyformán és olyan terhességi időszakot éltem át, aminek nem nagyon volt olyan szakasza, melyet ne igazán áldott állapotnak éreztem volna. Én voltam az a kismama, aki mást se csinált, csak mosolygott, de bárkire, akivel csak találkoztam az utcán, a buszon, a boltban. Gurultam, lihegtem és mosolyogtam. Mindenre volt időm, szépen elterveztem mindent, utánanéztem mindennek, ami a gyermekszülés előtt és után fontos lehet, kiolvastam a szakirodalom mérföldköveinek számító könyveket, megterveztem a gyerekszobát, megrendeltem a kiságyakat, tapétát, kinéztem a leendő szőnyeget, elterveztem a fürdetés folyamatát. Egyszóval sinen volt minden és én továbbra is csak nőttem, gurultam, jóízűen ettem és mosolyogtam. Meglettek a neveink is. Mivel biztosra mondták a fiú-lány felállást, nem is számítottunk másra. A kislány viselje a Hanna Erzsébet nevet és ez nagyjából első perctől mindannyiunk kedvence maradt. Jó ideig, úgy szólítottuk őket, hogy: Hanna és a másik (kisfiam, bocsi). Nem volt olyan fiúnév, melyet ne csúfolt volna ki a férjem. Hetekig törtem magam, szerettem volna már idejében, pocak-simogatás közben nevén szólítani a másikat is. Férjem nagy gyermekeivel együtt törtük magunkat, hogy a családnévhez jól csengő, férfias, magyar, de mégsem túlhivalkodó nevet leljünk. Így lett a „másik”: Csongor Mihály.

És történt egy váratlan esemény: gyermekeim korábban érkeztek erre a világra, mint ahogyan kellett volna, koraszülöttek lettek. Azt hittem, hogy ez velem nem történhet meg, ilyet és ilyenekről csak a tévében mutatnak műsorokat és onnan bármikor át lehet kapcsolni máshova. Itt viszont nincs átkapcsolás, nincs kikapcsolás. Olyan mókuskerékbe kerültem, aminek még csak a lehetőségét sem mérlegeltem, az átolvasott szakirodalomban is, mindig átlapoztam a koraszülésről szóló fejezeteket, mondatokat és az ismerősi körben hallott történéseket is próbáltam csak fél füllel hallani. Ez egy olyan élethelyzet, melyre messzemenőleg nem voltam felkészülve. Az adott helyzetben, az ide vezető út eddig megtett „stációi” olyan könnyűeknek tűntek, mintha nem is én tettem volna meg őket, hanem valaki más, én viszont most ébredtem fel egy hosszú álomból és én erre nem vagyok felkészülve. Nekem nem ezt mondták a gyermekszülésről, nem ezt olvastam a gyermekvárás örömeiről, én nem így terveztem, ezek nem az én megálmodott jövőképem pillanatképei. Elkezdődött egy olyan időszak melyet nem terveztem, melyet nem akartam, melyben kavarog az öröm, az aggódás, a reménykedés és a rengeteg kérdés. Öröm, hiszen megszülettek a gyermekeim! Itt vannak, megérkeztek, Isten hozott Benneteket, Hanna és Csongor! 27 hét terhesség után 900 gramm súllyal mindketten, megérkeztek! De mi történik? Nem gratulál senki teli torokból, nem mennek ki a „fiúk” meginni a kötelező áldomást a büszke apukával, nem jönnek a rokonok a „fárasztó” gyermeknéző látogatásokra. Ehelyett, nagyon ritkán hangzik el az a bűvös szó, hogy: gratulálok, a már megszokott mondat viszont mindennap: - hogy vannak a kicsik? A megálmodott jövőképben ilyenkor én nagy pocakkal ülök a kanapén és természetesen nézem a délafrikai foci vb-t. És e helyett a klinika koraszülött intenzív osztálya előtti folyóson ülök a padon, és nem egyedül ülök, a gyermekeim „szobatársai”-nak, „osztálytársai”-nak szüleivel. Aggodalommal teli emberek, szemükben ott kavarog a pánik és az öröm, szülők, akik ugyanúgy, mint én, nem így tervezték életük e szakaszát. Ülünk a folyóson, beszélgetünk, gyermekeink orvosának megjelenésekor görcsbe szorul a gyomrunk, egymást bátorítjuk és vigasztaljuk. Olyan emberek vagyunk, akik nem valószínű, hogy más élethelyzetben találkoztunk volna, itt viszont –biztos vagyok benne, hogy- életre szóló kapcsolatok alakultak. Olyan emberi sorsok és történések lettek számomra hétköznapi „megélt” élettapasztalatok, amelyekkel soha nem kellett volna találkoznom, de mégis találkozom és ennek talán így kellett történnie. Nem hiszi el az ember, hogy mennyi súlyt, terhet bír el, csak mikor ott van már a vállán.  Megismertem olyan kismama sorsát, aki alig 18 éves létére nem szerette volna megtartani szerelme gyümölcsét. Gyönyörű, egészséges kislányának léte a nagymamának köszönhető, aki „jó útra” térítette a fiatalokat. Biztos vagyok benne, hogy ez volt a helyes döntés és ezt a szíve mélyén most már a fiatal anyuka is tudja. Megajándékozott a sors egy olyan ismeretséggel, remélhetőleg barátsággal, melynek története nem ennyire örömteli. A nagyon régen várt gyermek sajnos betegen született és 5 napos korában elvesztettük őt. Magaménak éreztem őt is, hisz „egyidősek” voltunk, mi anyukák szobatársak és érezhető volt-legalábbis részemről biztos-működött a kölcsönös szimpátia. Szívből kívánok nagyon sok erőt és kitartást a szülőknek és remélem lesz alkalmunk úgy beszélgetni, hogy gyermekeink zsivajgása miatt nem fogjuk hallani egymás hangját. Az olyan szülők, mint ők, teljes joggal megérdemlik a gyermekáldást. Fantasztikus emberi tartásról és hitbeli elhivatottságról tesz tanúbizonyságot az, hogy váratlan gyászuk közepette rajtam próbáltak segíteni-hozzáteszem, sikerrel. Mire sikerült felocsúdni a koraszülés rémálmából, megismertem az osztály „legerősebb” szülő-párját. 2 hónapos kislányuk, aki szintén az orvostudománynak köszönhetően fogant és egy mesebeli, gondtalan-időre kihordott-terhesség után született, minden szempontból tökéletes, csak sajnos reménytelen a helyzete. Oxigénhiányos állapot után sérült a kislány agya és ez, sajnos, visszafordíthatatlan folyamat. A lelki erő, amely nálam igencsak ritka vendég volt, náluk, mintha egymásból, egymásnak táplálták volna. Félszegen álltam velük először szóba, gondolván, hogy nagyon beteg gyermekük révén ezek az emberek nem lehetnek annyira „jó” beszélgetőpartnerek, majd az a furcsa érzésem támadt, hogy én még szeretnék ezekkel az emberekkel beszélgetni. Sajnálatos esemény kapcsán kerültünk beszélő viszonyba, viszont a belőlük áradó ember-szeretet, az egymás iránt táplált megértés és figyelem és az az őszinteség, ahogyan tudtak magukról és gyermekükről beszélni, az csodálatraméltó. Azon a hajnalon, amikor kislányuk elment, egy kismadár várta őket a kórházi szobájukban. Mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy kislányuk üzente, hogy most már jól van, próbálják meg elengedni. Ő most már szabad, nincs gépekhez kötve, számára nincs több szenvedés, ez viszont most már a szülőknek lesz feldolgozandó feladat. Kívánom, hogy ez sikerüljön nekik és legyen erejük a továbblépéshez. Összehozott a sors, és remélem, megmarad köztünk a barátság egy másik anyukával, akinek története nem irigylésre méltó. Vajúdás közben, feje fölött azon vitatkoztak az orvosok, hogy vetélés, vagy szülés az ő esete. 23-24 hétre érkezett ikrei közül sajnálatos módon a kisfiú nem élte túl ezeket a megpróbáltatásokat, viszont a kislány most az osztály kedvence és ő a leghangosabb, amikor elérkezik a kajaidő. Ami jár, az jár, ezt ő már tudja és ő az első az etetésnél, a csodamunkát végző nővérkék is már megtanulták, hogy vele kell kezdeni a sort. Az ő megléte és akaratereje kell, hogy erőt adjon a szülőknek ahhoz, hogy túl tudjanak lépni a megpróbáltatásokon és lássák a szép jövőt a kislányukkal bővült családban. És ki tudja, talán nemsokára ő lesz a vigyázó nagytestvére a születendő következő kistesóknak! Az osztály „legidősebb” fiatalemberének története is megrázó, viszont az édesanyja kitartása csodálatraméltó. A kisfiú leány-iker testvére már otthon ismerkedik a világgal, szépen fejlődik és szüleinek szeme fénye, míg bátyja az intenzív osztályon próbálja behozni a lemaradást. Az anyukában egyrészt-az otthoni öröm, nyugalom, a szerető család által biztosított körülmények, másrészt, a kórházi aggodalom okoz óriási feszültséget. Mindannyian szívünkbe zártuk őket és imádkozunk, hogy mihamarabb otthon legyen a teljes család. Előbb csak figyeltem - itt egy anyuka, babája úgyszintén az intenzív osztályon küzd az életéért,- de ő csak mosolyog. Párja és a család többi tagja is, oly büszkén nézték a kis jövevényt, mintha időre kihordott terhesség után, gond nélkül szülte volna gyermekét. Majd szóba elegyedtünk és továbbra is ott van arcán a mosoly, hozzáállásában az optimizmus. Tudja, hogy 25 hétre született gyermekével minden a legnagyobb rendben van és rendben lesz. Amikor bármelyikünknél eltörik a mécses, ő akkor ott van, erőt ad és vígasztal. És ezt a mérhetetlen erőt és bizalmat, a kis „csepp” is érzi és meg is hálálja. Doktor bácsi vizsgálása közben, a kislány mit csinál? Tiszta anyja, hiszen mosolyog.

Nem tudom, hogy ilyen körülmények között köttetett ismeretségeknek, mi a sorsuk. Nem tudom, hogy a most megbeszélt babazsúroknak van-e, lesz-e létjogosultsága. Nem tudom, hogy a gyermekek szándéka nélkül megbeszélt barátságok, kapcsolatok, életreszólóak-e. És azt sem tudom, hogy mikor, mennyi idő múlva mehetünk haza. Azt tudom, hogy másképp terveztem. Azt tudom, hogy gyermekeink olyan erősen küzdenek, ahogyan senki más ezen a világon és óriási bennük az élni akarás. Azt tudom, hogy ők az igazi hősei ennek a történetnek és teljesen mindegy, mi okozta azt, hogy nálunk „másképp” történt, meg kell tanulnunk tőlük az életrevalóságot és a küzdőszellemet.

És amikor megtanultuk, akkor, biztos vagyok benne, hogy tudunk majd –megint-mosolyogni, talán, az első közös, ünnepi babatalálkozón.

Vajna Emő Kamilla