Élet -Képes Példatár pályaművei 7

EGYSZER VOLT…

„Egy vagyok azokkal, akiknek neve és arca rég feledésbe merült, de tanításuk és jellemük tovább él tanítványaik munkájában. Múltam tehát emlékekben gazdag, jelenem pedig erőpróbákban, kalandokban és vidámságban bővelkedik, hiszen napjaimat a jövővel tölthetem. Tanár vagyok... És mindennap hálát adok Istennek ezért.” (John W. Schlatter – Tanár vagyok)

Kádár Béláné, Ilonka néni, tanárnő. Nekem anyu. Róla szól a mese.

Történetem legyen mindenki számára tanulság: hogyan érjünk el egy távoli, elérhetetlennek tűnő célt – körülményeink dacára.

Hetvenhat évvel ezelőtt egy kis baranyai faluban, Nagyhajmáson látta meg a napot egy törékeny kislány, Farkas Ilonka.

Szülei szerény körülmények között élő cselédek voltak, akik állattartásból és földművelésből tartották el családjukat.

Öt éves volt, amikor – már két testvérével együtt - a család a festői szépségű, békés kis faluba, Alsómocsoládra költözött.

Gyermekként átélte a háború utáni életet: az államosítást, a földosztást, a kitelepítést és az ezzel járó megannyi tragédiát. 1944 karácsonyán édesanyja két szem szaloncukrot akasztott a muskátlira, s közben a Mennyből az angyalt énekelte a gyerekeknek.

Korán megtanulta, mit jelent a munka. Iskola előtt tejet vitt a csarnokba, az ő dolga volt a rőzse behordása a kemencéhez, de a kenderfonást, a tilolást és a gerebenezést is Ilonka végezte. Az iskolában palavesszős, palatáblás tanteremben tanult, s már ekkor sokat olvasott. Csakhamar kiderült, hogy csenevész, gyenge fizikuma miatt alkalmatlan lesz az aratásra és a nehezebb fizikai munkákra. Éles esze és tudásszomja azonban felkeltették Küszter Tanár Úr figyelmét, aki egy napon látogatást tett a családnál a kislány érdekében. Javaslatára a szülők belátták, hogy Ilonkát iskoláztatniuk kell.

 

Alsómocsolád - ez a mesebeli falucska egész életében meghatározó szerepet játszott

Hamarosan Dombóváron kezdte meg a gimnázium első osztályát. Kiemelkedő kézügyessége miatt feltett szándéka volt, hogy műszaki rajzoló lesz. A középiskola utolsó évében azonban mesés fordulat történt: új magyartanár érkezett az intézménybe. Ő fedezte fel Ilonkában a humán területek iránti fogékonyságot, és javaslatára jelentkezett a szegedi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára.

Időzzünk el egy kicsit a történetnek ezen a pontján. Ha az utolsó pillanatban nem érkezik új magyartanár a gimnáziumba, akkor ma Ilonka egy lenne a műszaki rajzolók közül, és a világ szegényebb volna egy meghatározó pedagógusegyéniséggel. Szeretném azt hinni, hogy ez a „sors keze”, és nem puszta véletlen volt.

Kanyarodjunk vissza a főiskolai évekhez. Dombóvár után Szeged nagyvárosi hangulata elkápráztatta a falusi lányt, egy teljesen más világba csöppent. Számtalan lehetőség, érdekes élmények fogadták. Színházba, moziba, múzeumba járhatott, szokatlan volt számára az új, szabadabb élet.

1960-ban, diplomázása után Pusztaszabolcsra költözött édesapámmal, Kádár Bélával, a szintén magyar-történelem szakos pedagógussal. Ebben az álmos dunántúli kis faluban hirdettek tanári állást és ígértek hozzá szolgálati lakást is. Pár könyvön és néhány ruhán kívül semmijük sem volt.

A nehéz évek folytatódtak. Házasságkötésük után kiderült, hogy a megígért szolgálati lakásra várni kell, ezért fél évig külön albérletben laktak, és mivel éppen nem volt üres magyar szakos álláshely, kényszerből mindketten oroszt tanítottak. Hat hónap múlva költözhettek be az iskola által biztosított lakásba, amin egy másik házaspárral osztoztak. Ilonka hozzászokott a nehéz körülményekhez, így csendes belenyugvással fogadta élete újabb buktatóit.

Kisvártatva megkapta első lányosztályát, ami negyvenfős gyereksereget jelentett. Sok évtized elteltével úgy jellemezte első tanítványait:„a higanyosztály”. Le-felrohangáltak, izegtek- mozogtak, nem tudtak egy helyben megülni.

Ezek az első, tanítással és szorongással teli évei nem kis gyötrelmet okoztak a fiatal, húszas éveiben járó tanárnőnek. Lassacskán ráébredt, hogy a főiskola nem készítette föl azokra a nehézségekre, melyekkel naponta szembe kellett néznie osztályfőnökként.

Első tanítványai, a negyvenfős „higanyosztály”

Nem bírt a gyerekekkel, mert még nem voltak módszerei a fegyelmezésre. Tíz hosszú év telt el, mire saját kárán megtanulta, hogyan kell a tanári pályán életben maradni.

„Ő volt a nagyon szigorú, de mindig igazságos tanár néni. Remegett a gyomrunk a magyar órákon és mégis vártuk, szerettük ezeket az órákat. Szigorúsága ellenére mindig kedves és mosolygós volt. Követelt könyörtelenül, de amit megtanított, azt egy életre megjegyeztük”.1

Előfordult, hogy tizenkét osztályban tanította a magyart másodmagával. Ez igen megterhelő feladatnak bizonyult fizikailag és szellemileg is. Hétköznapokon a temérdek dolgozat javításával teltek az estéi, hétvégén pedig társadalmi munkát vállalt. Színjátszó kört vezetett, tanulmányi versenyekre kísérte a tanítványait. Nagyon szeretett a gyerekek között lenni, így minden nyáron táborozni vitte őket, s bejárta velük az egész országot.

„Nem emlékszem, hogy valaha kihoztuk volna a béketűrésből,           messze   a                                    legtoleránsabb, legemberibb tanár volt.”

Egy színielőadás próbája

„Humorral el tudta érni, hogy figyeljünk rá. Most is látom, ahogy nekitámaszkodik a tanári asztalnak, kezében a tankönyvvel. Úgy tudott órát tartani, hogy végig figyeltünk. Nem emlékszem rá, hogy valaha is kiabált volna. Nem volt gyomorgörcsünk felelésnél, a verseket ő szerettette meg velem. Valahogy nem éreztük, hogy kötelező a kötelező.”

„Arra nagyon emlékszem, hogy halkan beszélt. Nagyon halkan, ergó oda kellett rá figyelni, így érte el, hogy nem volt zsongás, mocorgás, sustorgás! Szeretett minket. Érezhetően és mindenkit! Nem számított, ki mennyire eszes, talpraesett, visszahúzódó, szerény, egyformán fontosak voltunk neki! Nagyon elfogadó volt! Nyugodt volt mindig, ha fájt is neki valami, azt akkor sem tudtuk, nem lehetett látni rajta! Sosem kiabált, ha mérges volt valakire, akkor sem! Végigjárta velünk az összes vándortábort. Cipelte a hátizsákját, hajnalban kelt, hogy legyen reggelink, mosott ránk, ázott velünk, gondoskodott mindenkiről, vigyázott ránk.”1962-ben megszületett a nővérem, öt év múlva pedig én is világra jöttem. Körülményeik még mindig szegényesek voltak, szekrényként egy bőrönd funkcionált, lavórban fürödtünk és tűzhely helyett rezsón főtt az ebéd. Ruháinkat saját kezűleg varrta és kevés szabadidejében kabátokat kötött nekünk. Saját bevallása – és az én tapasztalataim - szerint nem sok ideje maradt a családjára. A „hátrányos helyzetű pedagógusgyerek” jelző minden egyes szavát a bőrömön tapasztaltam. Az iskola és a tanítás az összes idejét lekötötték. Értekezletek, versenyek, javítások, dolgozatok, táborok, műsorok, próbák, szakkörök.Két kedvenc dala volt, és mi énekelve vártuk minden óra elején. Az egyik a Tavaszi szél vizet áraszt, a másik pedig a Megkötöm lovamat.             Mindig nagyon meghatódott, amikor bejött órára hozzánk!”

Mindezek ellenére Igyekezett a mi problémáinkra is oda figyelni. Az igaz, hogy annyira nem volt jelen a hétköznapjainkban, mint egy „átlagos” anyuka, de mi ezt tartottuk természetesnek. Cserébe én is meghallgattam őt.

Részese voltam az iskolai nehézségeinek, beavatott a tanáriban zajló eseményekbe, a vitákba, problémákba. Így egy kicsit ellensúlyozni tudta, hogy olyan kevés ideje maradt a családjára.

 

 

Versmondó verseny zsűrizése            

(balról a harmadik)

  1. A dőlt betűs, idézőjeles szövegrészek egykori tanítványok visszaemlékezései.

Hatodik osztály elején abba a furcsa, „tudathasadásos” helyzetbe kerültem, hogy éppen ő lett az osztályfőnököm. Kézzel-lábbal tiltakozott ellene az akkori igazgatónál - a dolog egészségtelen mivoltára hivatkozva. Ám az akkori helyzetben nem volt más választása, el kellett vállalnia. Előre lefektettük a játékszabályokat: az órákon nekem is tanárnőnek kellett szólítanom, de a szünetekben hívhattam anyunak. Meglepően gyorsan megszoktam ezt a kettősséget, nem úgy az osztálytársak. Rengeteg mulatságos percet okozott, amikor a „tanárnőnek jelentem” és a

„Kádár, hozza ki a dolgozatát” beszélgetések zajlottak. Kínosan ügyelt arra, hogy ne bánjon velem máshogy, mint a többiekkel.

Pályája elején volt egy „higanyosztálya”. Aztán megkapta a „musztángokat” - ahogy ő nevezett bennünket. Kicsit vad, kezelhetetlen, kicsit szertelen, de értelmes gyerekekből állt az osztály.

Rendkívül fejlett humorérzéke miatt kiválóan rendet tudott tartani az órákon. Ha valaki hangosan vihorászott a magyar órán, nem kiabált és nem alkalmazott szankciókat sem. Nagyon kedvesen megkérte az illetőt, hogy álljon fel és ossza meg a többiekkel a mulatság tárgyát. Miután ez megtörtént, hagyta, hogy az osztály hosszú percekig tomboljon, és ilyenkor ő is szívből nevetett velünk. Amikor mindenki lecsillapodott, higgadtan közölte, hogy folytatná az órát. Soha nem éltek vissza ezzel a diákok, mert a humorérzék annyira ritka volt a tanárok között, hogy meg kellett becsülni az ilyen szokatlan, számunkra kedves módszereket. Vidám, pozitív személyisége sok mindenen átsegítette. Fáradhatatlanul, töretlen jókedvvel tekintett a világba.

30 éves osztálytalálkozónkon a tőle megszokott vidámsággal tartott osztályfőnöki órát a „musztángoknak”

Negyvenhárom éves volt, amikor súlyos tragédia történt a családban.  Édesapám váratlanul elhunyt, s ő egyedül maradt velünk. Nővérem éppen akkor kezdte a tanítóképző főiskolát én pedig a gimnázium második évét. Borzalmas tragédia volt, az anyagi összeomlás és a kiúttalanság bénító érzése jellemezte a nyolcvanas évek elejét. Fantasztikus hittel, élni akarással, lelkileg összeroppanva, azzal a szorongató érzéssel próbált felállni a padlóról, hogy fel kell nevelnie a lányait. És bámulatos életösztöne akkor sem hagyta cserben. Nem lehet szavakkal leírni azt a lelki támogatást, amit azokban a borongós hónapokban-években kaptunk  tőle. Tartotta bennünk a lelket egy olyan helyzetben, amikor már neki sem voltak érzelmi tartalékai.

Meggyőződésem, hogy óriási ereje a gyökereiben lakozik.

 

„Nem feledem azokat az osztályfőnöki órákat, ahol a világ dolgait vitattuk meg és a mondandónkat úgy kellett kezdeni, hogy: NEKEM AZ A VÉLEMÉNYEM...!”

Tanított tovább, hiszen gyerekkorában megtanulta: a munka gyógyír. Segített megoldani a levélben hozzá forduló tanítványok családi problémáit, és mindenkihez volt egy kedves, biztató szava akkor, amikor maga is támogatásra szorult volna. Számomra örök rejtély és mindenképpen követendő példa az a szellemi és fizikai erő, amit akkor tapasztaltam.

Az évek során több tucat tanítványából magyartanár lett – az ő hatására. Rendkívül büszke az immár kollégákká vált „gyerekeire”. Színésszé lett egykori neveltje felnőtt fejjel azt írta neki:

„legyen áldott a neve, tanárnő!”. Gyönyörű munkát végzett. Igazi, nagybetűs hivatás az, ami után ilyen visszajelzést kap egy pedagógus.

„Mindig arra ösztönzött, hogy amit tudok, azt lehet még jobban is tudni. Rájöttem, hogy vannak mondások, gesztusok, melyeket én is becsempésztem a napi gyakorlatomba, s amiből látszik, hogy a példaképek mindig bennünk élnek.” 2

„Nála tanultam meg értékelni az irodalmat. Általa megértettem, amit a versek, regények mondanak. Szigorú és igazságos volt. Mindig szeretettel gondolok rá.”

„Ő szerettette meg velem a verseket. Ha most így, felnőtt fejjel rá gondolok, csak jó érzés van bennem. Szakmailag és emberileg is nagyra becsülöm, és igazán büszke vagyok rá, hogy a tanítványa voltam.”

„Nagyon jó tanár volt: segítőkész, igazságos, mindig tökéletesen felkészült az órákra. Amikor elballagtunk, sírtunk. A mai napig emlékszik a diákjaira, mindig megkérdezi, hogy kiről mit tudok, pedig 1989-ben végeztünk. Soha senkitől nem halottam, hogy ne szerette volna!!!!”

Az unokák születése után ismét néhány szűkös év köszöntött ránk, s mindannyian, családostól nála laktunk. A nagy gyerekzsivajban nem tudott otthon készülni az óráira, és a dolgozatok javítását is lehetetlen volt ilyen körülmények között megoldani. Ezért minden nap órákkal hamarabb bement az iskolába, hogy el tudja végezni a feladatait. Zokszó nélkül tette mindezt, a legtermészetesebb nyugalommal. Később, amikor az unokák már iskolába jártak, lelkesen foglalkozott velük magyarból. Versenyekre készítette fel őket, együtt örültek a sikereknek és mindenben segítette az előrejutásukat.

Magam sem ismertem jobb pedagógust nála. Ez a tapasztalat a későbbiekben nem kevés problémát okozott, amikor a tanáraimat rendre hozzá mértem. Nehéz volt megértenem, miért nem tud mindenki úgy tanítani, mint ő. Az a mérhetetlen energia, derű, pozitív szemlélet és modern gondolkodás, ami jellemezte, igen egyedi volt a 70-es, 80-as években.

Ami számomra nyilvánvalóvá vált az évek során: a munkához való hozzáállása, nagyfokú toleranciája, életösztöne és empatikus készsége mind-mind eltéphetetlen alsómocsoládi gyökereiből táplálkoznak. Gyermekkora körülményei és történései erősen meghatározták későbbi személyiségét. Nem mindenkinek adatik meg azonban, hogy egy kis faluból, szegény családból származva eljusson odáig, hogy mára igazi legenda váljék belőle.

Nyugdíjazása óta csendesen, de aktívan éli mindennapjait. Rendszeresen jár osztálytalálkozókra, ahová tanítványai mindig nagy szeretettel várják. Olvas, rejtvényt fejt, szívesen megy színházba, könyvtárba jár, és naprakész a világ dolgaival kapcsolatban. Unokái sok örömöt okoznak neki. Közülük egy szintén magyar szakon végzett, jelenleg egy budai gimnáziumban tanít. Amikor három éve elkezdte a pályát, útravalóul hosszú listát kapott nagymamájától. Nagyi intelmei a pedagóguspálya buktatóiról és a lehetséges megoldásokról. Ha anno neki is a kezébe adott volna valaki egy ilyen „használati utasítást”, mennyivel könnyebb dolga lett volna az első években!

Egy hosszú, kihívásokban és sikerekben gazdag tanári pályafutás – öt oldalba sűrítve.

Kádár Béláné, Ilonka néni, tanárnő. Nekem anyu. Róla szólt a mese.

Kádár Tünde.

  1. Tánczos Krisztina, magyar- könyvtár-dráma szakos középiskolai tanár, magyar szaktanácsadó, közoktatási szakértő, tankönyvíró, javításvezető/tantárgyi bizottsági elnök