Élet -Képes Példatár pályaművei 8

Bódi Györgyné: Az én nagymamáim

 

Öt emberöltővel ezelőtt, 1894-ben, 120 éve született apai nagymamám, 2 év híján szintén 120 éve, 1896-ban pedig anyai nagymamám. Életútjuk sok örömmel, bánattal, nehézséggel volt tele, mégis, most, amikor fényképeiket nézegetem, az a számtalan kedves, drága emlék jut eszembe, amit velük együtt megéltem.

Hatvanhárom éves vagyok. Családi együttléteink során gyakran szóba kerülnek, férjem és az én egykori gyermekkori emlékeim.  Lányaink s négy unokánk részesei ennek az íratlan családi krónikának, melynek most néhány elemét leírom.  Nem lesz ez egy teljes családtörténet.  Néhány emlékkép lesz az én két nagymamámról, nagyszerű, a 20. századot megélt nehéz sorsú, családjukért dolgozó asszonyokról.

Apai nagymamám Sipos Eszter 1894. február 15.-én született Hajdúhadházon, református, földműves családban. Nem tudom, hogy voltak-e testvérei, erről soha sem hallottam. 1912. november 30.-án, tehát alig 18 évesen férjhez ment az 1889. június 18.-án, szintén Hajdúhadházon született, református, a foglalkozását tekintve földműves Simon Sándorhoz. Akkoriban ezen a településen nem voltak utcanevek. A mennyasszony az 1684. számú házban lakott, a vőlegény az 1267. számú házban. Földművelésből éltek, hamarosan megszületett fiúk, Simon Sándor. Minden próbálkozásom ellenére nem tudtam egyelőre kideríteni, hogy, az első világháború kitörését követően melyik évben vonult be az ifjú férj, Simon Sándor katonának. Arról sem tudok, hogy öccse, Simon Miklós, aki 1891. június 25.-én született Hajdúhadházon, tehát két évvel volt fiatalabb nála, ugyanakkor kapta-e meg a katonai behívót.  Nagymamám első férje Simon Sándor eltűnt az első világháború poklában, valószínű, hogy az olasz fronton. Neve ma ott van a hajdúváros központjában fölállított első világháborús emlékművön. A hajdúhadházi könyvtárosok segítségével elolvashattam Nagy Sándor Hajdúhadház története c. helytörténeti munka néhány oldalát és a 303 világháborús áldozat nevét, köztük Simon Sándorét.

Mindez csak tényadat, azonban megélni mindezt, élni az életet egy ilyen tragédia után elképzelni is nehéz. Apai nagymamám tehát egyedül maradt egy kicsiny fiúgyermekkel, az 3-4 holdat kitevő parasztgazdasággal. Csak annyit tudott, hogy férje az olasz fronton eltűnt, ennek hírét talán férjének háborúból hazatért öccse, Simon Miklós vihette.  A gazdasági kényszerűség, a megélhetés nehézségei közepette, a köztük lévő kölcsönös szolidaritás, egymás segítése szerelemmé érett. Sorban születtek a közös gyermekek: Zsuzsanna, László, Miklós, Margit és József. Nem tudtak összeházasodni – az első világháborús elesettek halotti anyakönyvezése országosan is igen elhúzódott.   1936-ban nyilvánították Simon Sándort halottnak. Özvegy Simon Sándorné Sipos Eszter 1936. április 15-én kötött házasságot Simon Miklóssal. Hogyan fogadta ezt a lakókörnyezet, a rokonság?

Nem volt példanélküli az ő történetük, még sem lehetett könnyű ezt megélniük. Életüket a paraszti munka szigorú menetrendje töltötte ki.  Mint gyermek arra emlékszem, hogy apai nagyapám és nagymamám végtelenül szorgalmas, dolgos ember voltak. Művelték a szántóföldjeiket, volt tanyájuk, melyet dinnyeföld, szőlős- és gyümölcsös kert vett körül. Betakarították a terményeket, állatokat tartottak, bort készítettek. A felesleget a hajdúböszörményi piacra hordták. Gyermekeiket tanítatták, László fiúk – az én édesapám például a tímár mesterséget tanulta ki Debrecenben. Nagyapám jó kedélyű ember volt, gyakran mesélt a fronton átéltekről. Emlegette a katonák éhezését, a magas hegyeket, a zord időjárást. Majd tréfával ütötte el mindezt: - „Tudod Zsuzsikám az olaszok megették még a macskát is.”

A tanyai nyaraknak én is részese voltam. Nem aludtam kint, hiszen csak egy pici, fehérre meszelt, egy helyiségből álló, zsuppfedelű házikó volt ott. Mellette félig fedett szín a két tehénnek, kukoricagóré, bekerített udvar a szárnyasoknak. Unokatestvéremmel korán reggel, anyai nagymamámnál töltve az éjszakát, kerékpáron mentünk ki a tanyára. Nagymama már szelte is a kenyeret és vágott a kicsit sárgásra érett sós fehér szalonnából reggelire. Mire megreggeliztünk, a homok már úgy felforrósodott a szőlősorok között, hogy ugyancsak kapkodtuk a meztelen talpunkat, ahogy kerestük a korán érő csemegeszőlő fürtöket. Az ebéd is kedvünkre való volt: csirkepaprikás és hozzá fojtott krumpli. Így mondta nagymamám, ugyanis a megfőtt burgonyát hagymás, paprikás zsíron forgatta meg. A szabadban főzött, hogy a kicsi házban ne legyen meleg. Nagyapám a deszkából készült egyszerű fekhely, a „dikó” alól varázsolta elő az első érett görögdinnyék egyikét, amely a tapasztott padlón a hajnali szüret után megőrizte frissességét. Nagyapám pipázott, a szőlősorok között néhány dohánytő is volt, mindig emlegette a „fináncokat”, hogy talán nem veszik észre titkos, őszre beérő dohány készletét.

 Ahogy idősödtek, egyre kevesebb idejüket töltötték a tanyán, de minden nyáron szeretettel vártak testvéreimmel együtt. Édesapám ugyanis édesanyámmal házasságkötésüket követően 1949-ben Nógrád megyébe költözött, tehát mi voltunk azok az unokák, akik csak nyári és téli szünetben tudtak ellátogatni hozzájuk. Sokat játszottunk házuk udvarán, gyakran leskelődtünk a jellegzetes hadházi deszkakerítés lyukain, hogy lássuk, mi történik az utcában. Nagymamánk kezéből otthon sose fogyott ki a tennivaló. Takarított, mosott, főzött, művelte a zöldséges kertet. Ilyenkor összegyűjtötte fekete vagy sötétkék, már megfakult surc kötényébe a takarmányrépa levelét, a csalánt és mindezt összevágva, kukoricadarával elkeverve együtt adtuk a tyúkoknak, a kacsáknak, vagyis a rucáknak. Ezek közül a kacsák közül aztán, egy hízott formában, mindig megérkezett karácsonyhoz közeledve címünkre. A dobozban pedig ropogós pörc, dióval töltött hájas tészta is volt.

Nagymamát szinte sohasem láttam pihenni. Ha le is ült „tanyázni” – így mondták akkoriban, máris morzsolta a kukoricát, hámozta a krumplit, amelynek héja az apró krumplival együtt a malacoké lett.  Én is leültem mellé a kis sámlira és beszélgettünk. Kotnyeleskedtem a főzésben is, tőle tanultam meg, hogy a kelt tésztából készült fánkot másként is lehet formázni. Hosszú, 20 centis rudakat sodort és középen a két szárat egymáson többször áthajtotta, fonta. Így készült a baba, amelyet kisütöttünk a forró zsiradékban. Ma már én is ezzel lepem meg unokáimat, ha fánkot készítünk ebédre, a nyári szünetben

Sosem panaszkodott, nem beszélt a múltról, átélt fájdalmáról. Támaszra talált második férjében. Felnevelték gyermekeiket, legkisebb fiúkkal éltek egy háztartásban. Apai nagyapám 1967-ben, apai nagymamám közel tíz évvel később, 1976-ban hunyt el.

Fiatalkori fénykép nem, csak egy időskori fotó maradt róluk családunkban. Ezen a felvételen egymás mellett ülnek a veteményes kert előtt. 1964-ben készült a felvétel. Nagymamám levette a kötényét, ölbe tette kezeit, talán egy kicsit fáradtan ül a fényképező gép előtt. Nagyapám pedig botra támaszkodva ül, ősz bajusza pödrött, szemeiben egy pici jókedv. Arcukat, kezeiket, göcsörtösre faragta a paraszti élet.

Anyai nagymamám csak két évvel volt fiatalabb, Molnár Eszter 1896. január 5.-én született Hajdúhadházon, református, földműves családban. Szintén 18 évesen, 1914. január 5.-én férjhez ment Salánki Miklóshoz, aki Hajdúhadházon született 1889. február 19.-én, református, földműves családban. Első gyermekük Erzsébet még ebben az évben, novemberben megszületett, az apa foglalkozásánál ekkor már a „kisbirtokos” szerepel.  Ezek a földterületek sem tehettek ki többet 6-8 holdnál, mint azt édesanyám hagyatékában fennmaradt telekkönyvi bejegyzések mutatták. Salánki Miklós is bevonult katonának, első világháborús részvételéről szintén nincsenek adatok. Ő egészségesen hazatért és földet művelt. Születtek sorban gyermekeik, Eszter, Róza, Miklós, Margit és Zsuzsanna és kettő csecsemőkorban elhunyt gyermekükről is szólt a családi legendárium. Legkisebb leánya kettő éves volt, amikor édesanyám elbeszélése szerint, anyai nagyapám megfázott, ugyanis a földekről hazatérve, elázott a lovas fogaton.

Nem feküdte ki meghűlését, tüdőbajt kapott, s anyai nagymamám 1938-ban hat gyermekkel özvegyen maradt. A gyermekek mind megérték a felnőtt kort, a nehéz körülmények között elvégezték a népiskolai hat osztályt.  A lányok nagyon összetartottak, a háztartásban, a gazdálkodásban sokat segítettek. Édesanyám nagyon jó tanuló volt, de a polgári iskola költségeit nagymamám nem tudta vállalni. 1945 után azonban Debrecenben gyors-és gépírói végzettséget szerzett.

Anyai nagymamám az 1960-as évek elején a birtokában maradt földeket – hiszen lányai és fia önállósodásuk során megkaptak egy-egy területet – belépett a helyi termelőszövetkezetbe, de már dolgozni nem járt el. A földek használatáért a termelőszövetkezet terményt biztosított, majd egy nagyon szerény termelő szövetkezeti nyugdíjat kapott, aminek összege emlékeim szerint 600 Ft-, volt. A nyarakat, mint említettem gyakran töltöttem anyai nagymamámnál, aki akkor egy házban élt egyik leányával. A hosszú ház első, hozzáépített szobája volt a tisztaszoba, már az 1960-as évek ablakméretével.  Utána következett a konyha, de ezt nem használták. Középen volt nagymamám lakrésze, az egykori régi parasztházi rész, tapasztott föld volt az alja, a mennyezetét pedig megbarnult gerendák borították.  Ez a helyiség lakószoba és hálószoba is volt, nagymama bútoraival. Ablaka igen kicsire méretezett, a mellette lévő falrészen függött az általam már nem ismert Salánki nagyapa emlékképe, egy nyomtatott huszárkép, amelyen csak a katona arcképe volt egyedi. Két különálló ágy szalmazsákkal, egy ruhásszekrény, „sifonnyír” – mindig tele befőttes üvegekkel, egy karos pad, „lóca” és egy komód alkotta a bútorzatot. Nyári szünetben külön- külön aludtunk nagymamával, télen a hidegben fejtől és lábtól, ahogy azt ma is mondjuk, a nagy meleg dunna alatt. A komód gyönyörű fehér vászon terítővel volt leterítve, itt voltak régi szép tányérjai, táljai, amiket csak ritkán használt. Étkezni inkább régi fehér zománcos tányérokból étkeztünk, evőeszközei is nagyon egyszerűek voltak. A „rozsdamentességet” a homokkal súrolás biztosította. Nagymama lakrészét követte a kamra, ami azonban konyhaként is működött, a paraszti gazdálkodásban fontos színtér. Itt mosakodtunk esténként lavórban, itt főztünk, étkeztünk. A reggeli mosdás csak „cicamosdás” volt.

Kislányként napközt elsősorban a bevásárlásban segítettem. Még hetente egyszer vagy kétszer mentünk a pékségbe, unokatestvéremmel kenyérért, ami 3-5 kilós volt. A kenyeret megszegés után vászonkendőbe csomagoltuk, sokáig friss maradt.  A baromfiudvart követő belső kertben gyakran időztem a vörös ringlófán, nyújtózkodtam az eperfa fekete termése után, amit a tyúkok is nagyon szerettek. Nagynénéim kérték néha a segítségemet is, velük mentem a zártkertes szőlőbe barackot szedni, sőt eljutottam a debreceni Csapó úti piacra, a gyönyörű fehér húsú őszi barackot árultuk.

Kedvenc feladatom volt a házat hosszában kísérő „gátor”, talán nyitott terasznak mondanám, fellocsolása szép fonatos mintával, ezt egy kilyukasztott vízzel teli bádogdoboz segítségével lehetett elvégezni, majd felseperni. Nagyon szerettem késő délutánonként nagymamával kiülni a ház kapuja előtti kispadra. Itt „tanyázás” közben a szomszédok megbeszélték a fontosnak vélt helyi híreket, mi gyerekek pedig játszottunk, labdáztunk, rajzoltuk a homokba az ugráló iskolát, amit ott „ickának” hívtak.

 Anyai nagymamám csontritkulással küszködött, idős korára szinte derékszögbe meghajolt. Mégis szinte 86 éves koráig örökmozgó, tevékenykedő asszonyként emlékszem rá is. Vele lakó leánya, Eszter halála után másik két leánya, Erzsébet és Róza segítették. Nem volt olyan nap, hogy ne látogatták volna meg. 1986-ban hunyt el.

Családi hagyatékként őrzök róla egy gyönyörű képet. Szép fiatalasszonyként - polgári ruhában - ül elsőszülött leányával, Erzsébettel a fényképész műtermében. Óvatosan, szomorúan fogja néhány hónapos gyermekét. 1914 végére, 1915 elejére tehető a kép keletkezése.  Talán férjének készült ez a fotó, a világháborúból való visszatérés reményével. Anyai nagyapám a hazatért katonák között volt, de a tüdőbaj nem engedte, hogy családja körében öregedjen meg.

Két asszony életét mutattam be, akik az én nagymamáim voltak. Nincs semmi rendkívüli az ő sorsukban, mondhatná bárki, aki írásomat olvassa. Földműves családban születtek, vitték tovább azt a gazdasági tevékenységet, amely szinte csak az önfenntartásra volt elég. Megőrizték a családi munkamegosztásban kialakult női szerepeket, őrizték a hagyományokat, szokásokat, felnevelték gyermekeiket, vagyis a mi szüleinket. Az általuk elfogadott értékek (szorgalom, gyermek- és családszeretet, takarékosság, jó értelemben vett puritánság) áthagyományozódtak, meggyőződésem, hogy bennünk, unokáikban, a mi gyermekeinkben, vagyis az ő dédunokáikban, sőt a már felnövekvő ükunokáinkban, az ötödik nemzedékben is jelen lesznek. Rajtunk múlik, hogy ez így is legyen.