Kék Duna Keringő

Úti-élmények

a Kék Duna Keringő tanulmányútról

Készítette: Kovács Csilla

„Kék Duna Keringő” elnevezésű túránkat 2015. október 15 és 18. között tettük meg a Publika kör tagjaival. Vezetőnk ismét Czeizig Miklós volt, aki a német kultúrának és nyelvnek is kitűnő ismerője.
Az időjárás kicsit mostohán bánt velünk, de a finom bajor sörök és a különleges, gyümölcsös aromájú bajor borok, no meg a nagy adag étkek feledtették velünk a fagyoskodást és az esőt.  

Kora reggel indultunk és elhaladva Melk és Krems városa mellett –,amelyeket alaposabban megismertünk tavalyi tanulmányutunkon – érkeztünk meg Dürnstein városába.  Ez az  aprócska város –,amelyet Wachau gyöngyének nevez az útikönyv – Wachau jelképe és valószínűleg a legtöbbet fotózott pontja is. A városka népszerű páratlan fekvése és műemlékei miatt. Persze hogy készítettem én is több fotót az apátsági templom kék-fehér tornyáról, de ide most mégis a sziklaszirten álló várromot szúrtam be. Ebben a várban raboskodott két esztendeig Oroszlánszívű Richárd, aki nagyon megsértette az osztrák Babenberg Lipót herceget, ezért foglyul ejtették mikor hazafelé tartott a keresztes háborúból. Nagy váltságdíj fejében engedték csak szabadon s ebből az összegből erősítették meg Dürstein-i és a környező erődöket. A városfaltól meredek szerpentinen lehetett volna felmennünk a várromhoz, de az esős idő miatt lemondtunk róla. Bőségesen kárpótolt aztán minket mégis az óváros festői utcácskáival, ódon, de ma is használatos épületeivel és az 1410 alapított Ágoston-rendi apátság épület-együttese. Jakob Prandtauer és Josef Munggenast a kor legjobb építészei tervezték e szűk, de szép fekvésű helyszínre. A kék tornyú Mária Mennybemenetele plébánia templom belülről gyönyörű, egységes berendezésű, arany, barna és fehér színek harmonikus elegye. Méltán tartják Ausztria egyik legszebb barokk kori épület együttesének.

Maradtunk volna még, de indulnunk kellett Vilshofenbe, a szállásunkra, amely a Bajor tartomány egyik kis városkája, szintén a Duna mellett. A nap már lemenőben volt mire megérkeztünk a város belvárosában lévő kis panzióba. Az egy kissé bonyolultra sikeredett elhelyezkedés után közösen elfogyasztottunk egy kései, de kiadós bajor vacsorát. Többen elmentek Miklós vezetésével még egy esti városnéző sétára, de nekem már nem volt erőm.

Másnap egy kis Vilshofen-i városnézéssel egybekötve indultunk a Duna parti parkolóból Straubingba.  

Straubing nagyon régi alapítású város. Már a bronzkorban is lakhely volt, majd a kelták, rómaiak éltek itt. Az óváros már a 6. században lakott volt. A 13. században hozták létre az újváros részt is. Ennek megfelelően szinte minden építészeti stílust felfedezhetünk itt, amely ma mégis egy modern és emberléptékű városka. Híresek a zenei és kulturális fesztiváljai. A város főutcáján magunk mögött hagyva a víztornyot elindultunk a barokk Terézia térre, ahol a Szentháromság oszlop és a barokk szökőkút körül zajlik a mai élet. A városi őrtorony négy fiatoronnyal a 14. században épült, és mint régen ma is itt működik a piac. Kicsit nézelődtünk is a zöldséges standoknál és (a hideg miatt) a sapka és zokni árusoknál. Lehetett vásárolni helyi kézműves termékeket is. Kívülről megnéztük a Szent Péter templomot, amely román stílusú, de ikertornyai később épültek. A Szent Jakab bazilikát éppen tatarozták és nem is számítottunk rá, hogy mégis nyitva találjuk s még be is mehettünk. Sajnos belül igen sötét volt és nem sikerült jó képeket készítenem, de én így is újabb élményeket gyűjtöttem a barokk építő és díszítő művészetről. Mindig vonzott a barokk stílusból áradó érzéki életszeretett. Bár bizonyára meglepő lehet, hogy ezt egy templomban is meg lehet élni.   Benéztünk még az 1600-as években épült Jezsuita templomba is, amelynek fekete, arany és fehér színei is ismerősek voltak egy néhány évvel ezelőtti utunkról.

Egy forró kávé és egy kis péksütemény elfogyasztása után elindultunk Regensburgba, amely 2006-ban került az UNESCO-világörökség listájára. S valóban a város épületei, az utcák hangulata kétezer év építészeti folyamatosságát tükrözik római, román és gótikus elemekkel. Regensburgra azonban több napot kell szánni, még ha csak felszínesen is akarjuk végigjárni nevezetességeit. Marcus Aurélius császár alapította a várost 179-ben. A római erőd falai, kapui ma is láthatóak a központi részeken. Az 5-8. században a bajor hercegek székhelye volt és ekkor alapították püspökségét és építették fel katedrálisát, amely az egyik legrégebbi az országban. A 12. században a kereskedelem lendítette meg a város fejlődését, s ekkor épültek gótikus és román stílusú épületei, amelyeket egy belvárosi kis körséta alatt nézegettünk és fotóztunk. A 13. században vált szabad császári várossá. A 16. századtól a 19. sz. elejéig a birodalmi gyűlések helyszíne volt. A Napóleon-i háború után veszített függetlenségéből. A II. világháborúban sok bombatámadás érte, de az óváros rész szerencsére megmenekült. Ezért is lehet ma órákig bolyongani, sétálgatni ezen a részén a városnak, ahol szinte minden ház történelmi aurát áraszt. Délies hangulatából, amelyet képeken láttam, olvastam az útikönyvben sajnos semmit nem éreztem, mert  hideg és nedves idő volt,  majd az eső is esni kezdett.  Mégis érezhető volt valami olaszos hangulat, mert a polgári negyedben, ahol sétáltunk és nézelődtünk a régi patrícius családok többszintes lakóházakat építtettek maguknak, olaszos mintára, magas lakótornyokkal. Vagy 60 ház még ma is áll s lakják is azokat. Emlékezetes a 13. századból való Góliátház, amely nevét a homlokzatára festett Dávid és Góliát freskóról kapta. Olyan hatalmas mű, hogy nem is fért egyszerre a fényképező optikájába. Az utcai frontokon éttermeket, kávézókat, nívós kézműves portékát árusító üzleteket alakítottak ki. Ki is néztünk magunknak egy-egy dirndl ruhát, amely nőiességével és színvilágával még az ilyen korosodó könyvtáros hölgyek számára is vonzó volt, mint amilyenek mi vagyunk.
Az óvárosban nagyon sok védett építészeti értékű templomot találunk, de a helyiek szerint, ahogy vezetőnk elmondta, Regensburg mégis a kocsmasűrűség tekintetében a rekorder. Mivel időnk igen kevés volt (meg hát könyvtárosok vagyunk) mi inkább a Szent Péter dómot látogattuk meg. Az épület francia gótikus katedrális típus. Középkori üvegfestészeti ablakai egyedülállóak Németországban. Engem azonban most valamiért  mégis ezüst színű oltára nyűgözött le. Nagyon illett a légies belső térhez és megvilágítása is kiemelte nőies lágyságát, haloványságát és csillogását. A városnak sok neves lakója volt, de most csak Keplerre és a festő Albrecht Altdorferre emlékszem. Sétánkat a régi Városháza előtt fejeztük be, ahova vasárnap lévén nem tudtunk bemenni.
Rövid félórácskánk marad egy kis melegedésre egy kis helyi kocsmában vagy  kávézóban, mert sietnünk kellett a Duna parti kikötőbe, ahol hajóra szállva jó félóra múltán már fel is tűnt az antik templomok mintájára I. Lajos bajor király által építtetett impozáns dicsőségcsarnok, a Walhalla. (A Valhalla a germán mitológiában egy fajta égi palotát jelent.  A germán mitológia "mennyországában" helyezkedik el. Ide kerülnek a hősi halált halt harcosok.)

 


Ezt az épületet, amelynek története is igen érdekes és szövevényes – 1842-ben avatták fel. Az volt a cél, hogy a századok során kissé megtépázott német (germán) patriotizmust erősítsék, ápolják.       I. Lajos mondta: a Walhalla azért épült, „hogy a Német németebbül lépjen ki belőle, jobban mint ahogy belépett”. Maga az épület (az athéni Parthenon mintája) sokak tetszését nem nyerte el, idegen a német szemlélettől, kultúrától, de a király nagy tisztelője volt a görög kultúrának, így az ő szava döntött. Az épület egy antik dór peripterosz. A peripterosz olyan templomépület, amelynél a cellát oszlopsor veszi körül.  
A belső tér egyetlen teremből áll. Itt helyezték el több sorban az emléktáblákat, mellszobrokat, amelyek azoknak a német uralkodóknak, hadvezéreknek, tudósoknak, művészeknek, egyházi személyeknek állít emléket, akik jelentősen befolyásolták vagy meghatározták a német identitást. Helyi vezetőnk azt a számomra szimpatikus álláspontot képviselte, hogy nem annyira a politikai és gazdasági életet uraló személyek azok, akik meghatározzák az életteli fejlődést, hanem a tudósok, kutatók, gondolkodók, művészek, tanítók. Ma 190 körül van a mellszobrok és emléktáblák száma.
 A hosszú és alapos, de igen érdekes helyi vezetés után volt idő kicsit egyedül is bóklászni: Persze elsősorban a művészekre emlékszem: Rubens, Brahms, Mozart, Bach, Wagner, Beethoven, Mahler, Goethe, Heine, Schiller, Kepler, Einstein, Luther Márton, Erasmus és Paracelsus, Kopernikusz, Gauss. Néztem, hogy milyen a női férfi arány. Hát erősen a férfiak domináltak. De néhány nő azért bekerült már a legjelentősebb német személyiségek sorába: Nagy Katalin, (aki anhaltzersti hercegnő volt),  Mária Terézia,  Sissi, de a mártírhalált halt Edith Stein, aki német származású filozófus, karmelita apáca és Sophie Scholl, német diáklány és forradalmár, aki a Fehér Rózsa elnevezésű erőszakmentes tiltakozó szervezet tagja volt és ezért kivégezték 1943-ban. (Ezt utólag néztem meg itthon, mert nem ismertem a nevét én se, csak feltűnt finomvonású, gyermeki gyöngédségű mellszobra a bejárattól balra szemmagasságban)

Következő reggel kicsit derültebb időben indultunk Weltenburgba, ahol a Weltenburg-i bencés apátság, Bajorország legrégebbi kolostora volt a célunk. I.sz. 600 körül két ír-skót vándorszerzetes alapította, az 1700 évek első felében. Az Asam testvérek által épített templom az európai barokk legszebb épületei közé tartozik. A táj is festőien szép, ahogy a sziklák között kanyarog a Duna. Ide is hajóval kellett volna jönnünk. – gondoltam. De semmi sem lehet tökéletes. Kárpótolt aztán a templom barokk belseje különleges térhatású Szent György oltárával, hatalmas orgonájával és a híres Asam fivérek által tervezett és készített mennyezetfreskójával, s minden stukkójával, szobrával, színeivel. Én hosszasabban is el tudtam volna időzni és szemlélődni a gazdag és pompás templomban. Kárpótlásul gyorsan vettem egy szép könyvecskét, amely az Asam testvérek németországi munkáit mutatja be gazdag képanyaggal és szöveggel. S míg jó néhányan csoportunkból elindultak, hogy mégiscsak megkóstolják az itt készített sört a kolostorkerti vendéglőben – mivel a sörfőzdébe nem sikerült bejutnunk – a csoport másik fele egy ódon, mohos kicsit elhanyagolt lépcsőn felmászott a kolostor „fölé”, ahol találtunk egy szép kálváriát végén egy kis kápolnával és gyönyörű kilátással a Duna-áttörésre és a kolostor épületére. Szép fotókat készíthettem, mert kisütött végre a nap is. Így aztán nem ismerhettem meg a híresen finom sör ízét, amelyet már ezer esztendeje készítenek itt a szerzetesek.

Délutánra Mettenbe érkeztünk szintén egy bencés kolostorba és annak műemlék könyvtárába. Metten bencés kolostoráról keveset lehet olvasni az útikönyvekben. Épp csak megemlítik, pedig szép fekvésű kis falu. A kolostor és temploma a kettős hagymakupolával kiemelkedik a tájból és szép, jelentős méretű kert veszi körül. 776-ban alapították. A 13. században leégett. A mai épületeket a 17-18 században emelték. Izgatottan várakoztunk és sétálgattunk a kertben, mert Metten könyvtára szerepel A világ legszebb könyvtárai című Bosser kötetben. Jó lesz élőben látni. A kolostor és könyvtár csak helyi vezetővel látogatható. Minket a megbeszélt időben pontban fogadott is egy  kedves, apró öreg hölgy, aki olyan volt, mint egy manó és egy öreg  anyóka keveréke, aki a komolyan figyelő és érdeklődő kisfiúknak és kisleányoknak (ezek voltunk mi látogatók vagy negyvenen) mond mesét erről a számukra ismeretlen világról. Egy szép míves kovácsoltvas belső kaput kulcsolt ki számunkra a kolostor gondnoka. Ettől kezdve nem lett volna szabad egy szót sem szólni igazodva a kolostori rendhez és fotózni sem. (Csak az utóbbit tudtuk betartani.) Azonnal a könyvtárba mentünk, mert mint kiderült, a könyvtár helyiségeiben semmiféle világítás nincs. Régen se volt szabad használni gyertyát vagy mécsest. Csak a természetes nappali fényben lehetett lehet itt olvasni. Kicsit  magasabb és tágasabb belső térre számítottan a fotók alapján és az ezen az úton tapasztalt barokkos pompához hozzászokva. De mivel volt látnivaló bőven hamar elmúlt az elvárásom. Kedves idegenvezetőnk sorra mutogatta és mesélte a falat díszítő freskó szimbolikáját. S miközben hallgattam magyarázatát nézegettem a freskókat, szobrokat, könyvek gerinceit arra gondoltam milyen jó, hogy ilyen eldugott helyen is van ez a kolostor. Biztosan azért marad meg ez a sok szép kincs több száz éven át. És akkor még nem tudtam, hogy a helyiség díszítő szobrai, stukkói nem márványból vagy kőből vannak kifaragva, hanem csak egy sajátos technikájú gipsz alkotások. Nagyon „élethűek” voltak ezzel is megmutatva a barokk stílus egyik fő létrehozó elvét, hogy a hatás a fontos és nem a „földi” kézzelfogható valóság, anyagiasság. A könyvtárat elhagyva a kolostor dísztermébe mentünk, amely inkább hasonlított egy pompás barokk palota bálterméhez. Újfent csak lenyűgözött a falfestészet csodálatos mozgalmassága és szimbolikája.

Búcsút véve idős idegenvezetőnktől –, aki egy nagy kulccsal a kezében eltűnt a kolostor kapuja mögött, mintha csak visszalépett volna egy Grimm mesekönyvbe – mi is hazafelé, a szállásra indultunk, mert félő volt, hogy megint lekéssük a vacsorát.

Utolsó nap kora reggel indultunk hazafelé Budapestre, de délelőtt még tettünk egy kiadós sétát városnézéssel egybekötve Passauban, a „három folyó városában”. Itt találkozik a Duna, az Inn és az Ilz. A város lakosainak egy ötöde egyetemi hallgató.

A város kanyargós utcáin haladva nézegettük a középkori, barokk szépen karbantartott házakat. A barokk Szent István székesegyházba még mise előtt bejutottunk. A templom mai formáját a 16. században kapta. Itt is a barokk gazdag pompája az uralkodó, amelyet olasz mesterek készítette. Gyönyörű orgonája a világ legnagyobb templomi orgonája. Engem mégis akkor a misére hívő harangozás bűvölt el néhány percre. Kanyargós, szűk kis utcácskán érkeztünk a Niedernburg kolostorhoz, ahol Gizella királyné élt néhány esztendőt és itt is temették el. A templom déli kápolnájában található sírja, amely egy kicsit magyar zarándok hely is. Mi is elhelyeztünk egy koszorút.

Majd folytatva a városnézést lesétáltunk a velencei stílusú Városházához,  majd  óvárosi sétánkat az Ortspitz-nél fejeztük be. Sütkéreztünk egy kicsit a három folyó találkozásánál kialakított sétányon majd egy pohár bajor borral búcsúztunk Bajorországtól, a középkortól és a barokktól. A Dunától nem, mert mellette haladva tértünk haza Budapestre.
Még több kép:

https://plus.google.com/photos/110341948729127959777/albums/6220214384086478129