Élet-Képes Példatár II. Horváth Károlyné

 

 

Találkozások

A bemutatott személy:

Dr. Horváth Károlyné Házi Mária

 

2013-ban végtelenül elkeseredett voltam egy Jász-Nagykun-Szolnok megyében lévő könyvtár helyzete miatt. Komoly szakmai munkát fektettünk abba, hogy működő könyvtár fogadja ott is a látogatókat. Takarítottunk, pakoltunk, saját függönnyel takartuk el az ablak helyett beapplikált nagy kartonpapírt. Számítógépet szereztünk, selejteztünk, feliratokat készítettünk, s elhittük, hogy sikerült… Csalódtunk. Egy rossz döntéssel a könyvtár polcait a falhoz tolták a többi polcra, hogy a bálás ruha adomány beférjen középre. Az első éjszaka feltörték a könyvtárat. Vittek mindent, szétszórtak mindent, napokig helyszíneltek a rendőrök, mert a könyvek, berendezések a Tisza gáton kilométerre elnyúlóan voltak szétszórva… Amit lehetett összeszedtek, ami menthető volt, egy sufniba bezsúfolták, azóta nincs könyvtár a településen. Ráadásul a remek épület, melyben nagyterem színpaddal, az általános iskolásoknak étterem és könyvtár is üzemelt, gyorsan pusztulásnak indult. Néhány hónap alatt csak a csupasz falak maradtak. Minden eltűnt belőle, ahogy ezt a folyamatot a mellékletben lévő képek is  mutatják.

 

A hihetetlen pusztítás képeit szerkesztgettem, ment a szakfelügyeleti jelentés a minisztériumba, amikor kedves kolléganőm hozta a Verseghy Kör rendezvényeire invitáló meghívót, s meglátta a képeket. Akkor derült ki, hogy a településről szóló könyv bemutatója lesz hamarosan a Kör programjában, s innen már nem volt megállás! Akkor már tettem arra ígéretet, hogy „rendes” tagja leszek ennek a kultúrabarát, rendkívül nagy hagyományokra visszatekintő 90 éves egyesületnek, ami abból áll, hogy tartok egy székfoglaló előadást a tagok előtt, s ők bizony majd eldöntik, hogy méltó vagyok-e erre a címre.

Valójában személyesen ekkor találkoztam, ezen a rendezvényen, először Dr. Horváth Károlyné Marikával, a könyv szerkesztőjével. Ismerni ismertem, hiszen a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár igazgatója volt a férje, de sajnos csak nagyon rövid ideig, mert halála elszólította az intézmény éléről.

Az első együttműködésünk már sikeres volt, ugyanarról a településről beszéltünk, teljesen más szemszögből. Könyvében sok-sok visszaemlékezés van, melyet a tiszabőiek, vagy ahogyan ők mondják, TISZABEIEK írtak, akik elkerültek a településről. Összegyűjtötték a  régi fényképeket, megírták a szokásokat, vannak sajtóhírek, egyszerű, de élettel teli  történetek, öröm pillanatok, s a bánat, szomorúság is helyet kapott. A könyv maga is hihetetlen érték, ahogy évről évre bővül, kiegészül, egyre vaskosabban őrzi a település  múltját, az emberek hitét, szokásait, ünnepeit, de az igazi, talán emberileg még erősebb valóság, hogy évről évre találkoznak a TISZABEI elszármazottak. Így együtt, mint tárgyi emlék a könyv, s mint emberi érzelmek a találkozások adják az emlékek őszinte igazságát.

Hát így találkoztunk…1

Azóta sokszor töltöttünk el remek órákat együtt rendezvényeken, beszélgetve, megismerve egymást, a családot. Az idő az „első” találkozásunk óta már több mint két évet múlatott, amikor elhatároztam, hogy ennek a pályázatnak Dr. Horváth Károlyné Házi Mária lesz a személyes példája.

Azonban nagyon nehéz úgy megírni egy életutat, hogy elfogulatlan, tömör, emberi és valóságos legyen egyszerre. Ekkor kaptam egy „beszédet” Marikától, mondván ez is én vagyok, ezt mondtam el 2007-ben, amikor életem első 22 dolgos évére visszaemlékeztem… Megkaptam az írás közlési engedélyét, amikor bevallottam, hogy a pályázatba szeretném felhasználni.

Íme a köszöntő, amelyben igazából a dolgos 44 év van benne:

1 http://www.szolnoktv.hu/hirek/?article_hid=23766

110 éves a Teleki!

Nagy tisztelettel és szeretettel köszöntöm a megjelent TELEKISEKET! Hangsúlyozom a TELEKIS szót, hiszen most ide valamennyinket egy közös cél hozott: valamilyen módon mindannyian kötődünk az iskolához.

Közel fél évszázada – kimondani is nehéz, hihetetlen – fogtam meg először a bejárati ajtó tekintélyes kilincsét. Ifjú házasként érkeztünk az ELTE-ről. Nem a jobb híján tanár lettem tudattal, hanem a pedagóguspálya iránti őszinte elkötelezettséggel. Meggyőződésünk volt, hogy ez a legszebb pálya, ez a legszebb hivatás.

Milyen volt az akkori, a 60-as évek „Teleki”e-je? Röviden: tiszteletet keltő és EMBERI! A szelíd szigor iskolája.

Itt az igazgatónő is és a tanárok többsége is NÉNI, BÁCSI volt, mégis nagy tekintély övezte valamennyit!

A 178 kollégista nem csoportokban élt, hanem CSALÁDOKAT alkotott, CSALÁDGYŰLÉSEKEN beszélte meg az élet nagy titkait, a tizenévesek sok-sok problémáját.

Lehet mindezt formaságnak is tekinteni. Én a Teleki sajátos egyéniségének, légkörének megjelenését láttam benne. Mi itt váltunk tanárrá, emberré és családdá!

A jelenlegi tanári egyik fele volt a lakásunk. Így a szó szoros értelmében véve éjjel és nappal az iskolában éltünk.

A legszebb emlékek közé tartozik, hogy esténként a kollégisták leszöktek hozzánk, sokszor éjfélig is elbeszélgettünk, verseket olvastunk, lemezeket hallgattunk. Csodálatos esték voltak! Ezekből nőttek ki a megyei, országos versenyeken is nagy sikert arató irodalmi, színpadi előadások is. A diákok bizalma, lelkesedése szinte szárnyakat adott. Németh László szavaival vallom ma is: „Arra, hogy melyik a legszebb pálya, diákok tanítottak meg, a legtisztább emberi kapcsolatok örömét ők kóstoltatták meg.”

Most is átmelegít egy-egy közösen született ötlet, amely tetté, valósággá változott s mindmáig kísérője, sőt természetes része az iskolai életnek. Sokan talán nem is tudják, hogy jó néhány rendezvény, ma is ápolt hagyomány akkor született, sajátosan TELEKIS.

Hadd elevenítsek fel néhányat:

  Az egyik legnagyobb akciónk az alagsori klub kialakítása: a szenes pincéből csinálták maguk a diákok! Még most is magam előtt látom a szénporos arcokat, na meg a klubavató lelkes közönségét, szereplőit.

 A FECSKEBÁL ötlete egy vasalás alkalmával pattant ki a fejemből, hasonlóan született az iskolaújság, a Diákradar is.

 Ekkor indult el az Iskola Kiváló Diákja plakett és a Szente- alapítvány.

  Ekkor vált műsoros estté a szalagavató, megyei szinten is híres volt a gazdag, igényes programmal szervezett iskolanap.

 

 

 

 

 

 

Kedveltek voltak az idegen nyelvű klubdélutánok, a gyereknap, az író-olvasó találkozások és sok-sok olyan program, melyek tartalmassá tették a diákéletet, még a legátpolitizáltabb korban is.

 

22 évet töltöttem a Telekiben, ebből 12 évet igazgatóként. Munkás életem másik 22 éve Szolnokhoz kötődik. Pedagógiai előadóként, szakfelügyelőként, érettségi elnökként, sőt főiskolai adjunktusként is sok iskolát megismertem, de számomra mindmáig az életem iskolája a nagybetűs iskola, a TELEKI. Hogy miért mondom el mindezt?

 Egyrészt: mert ünneplünk. Az ünnep egyik lényege pedig a számvetés, a szembenézés önmagunkkal, lezárása életünk egy szakaszának, olyan lezárása, melyben benne van a jövő, a továbblépés hite is. Így, ha a múltunkat idézzük, a jövőnket is építjük. A múlt a gyökér, a táplálék, a mérce, a kontroll. A múlt tükrében láthatjuk meg igazi magunkat.

Másrészt: Saját tapasztalatból tudom, hogy ez az iskola mindig hajlamos volt arra, hogy alulértékelje önmagát. Régi kollégáim a tanúi mennyire kellett bíztatni: jól csináljuk, remek tanítványaink vannak, higgyetek, bízzatok magatokban és a gyerekekben.

Nagy szükség volt, van erre a hitre. A sors nem mindig kegyelte az iskolát. Egyik legszomorúbb emlékem, amikor (1976!) pár hetes kisfiammal a babakocsiban jártam a város általános iskoláit: küldjenek gyereket hozzánk, mert megszüntetik a gimnáziumot a  Telekiben. Jártam a megyét, az országot, hogy a rengeteg (18 fő) óraadó helyett kinevezett, a Telekihez kötődő tanárokat szerezzek.

A 70-es évek végére a tantestület közel 80%-a a volt Telekis diákokból állt. Nagy szellemi, erkölcsi, érzelmi erő volt ez. Jó volt együtt dolgozni. A hatalomnak viszont túlságosan jó, már- már gyanúsan jó volt. Minden közintézménnyel elhitette, azért nincs pénz, mert a Teleki elviszi, sok tanárt alkalmaznak. Nem tudtam, nem akartam meghajolni, nem tudtam, nem akartam megalkudni. A családommal együtt távoztam.

Az idő sokszorosan igazolt:

A sebet begyógyította az a tudat, hogy „ember maradtam mindig, minden körülményben”.

A Teleki megmaradt, tovább gazdagodott.

Minden évben van alkalmam a vizsgák révén meggyőződni arról, hogy az iskola jó kezekben van, magas szinten tölti be hivatását.

Ezen a szép ünnepen kívánok az intézmény minden szintű vezetőjének, dolgozójának, diákjának nap, mint nap megújuló hitet az emberséges munkában, a tudás szépségében. Kívánok sok- sok eredményes évet!

Befejezésül azokat az örökérvényű Kölcsey-sorokat idézem, melyekkel az utolsó telekis tanévemet zártam: „Az élet fő célja: Tett; s tenni magában vagy másokkal együtt senkinek  nem lehetetlen.

Tehát tégy! Tégy minden jót, ami tőled telik, s mindenütt, hol alkalom nyílik!”

Hiszem, hogy a tettek boldoggá is tesznek, küzdeni is megtanítanak. Bízom bennetek, hajrá TELEKI!

 

Szolgáljon ízelítőül az alábbi történet arról, hogy valójában milyenek is voltak a telekis hétköznapok, azon túl, hogy hihetetlen mennyiségű versenyeredményt tudnék közölni, sok dobogós helyet a diákszínpadi fellépésekről, szavalóversenyek, irodalmi színjátszók sikereiről adnék számot.

1965-öt írtunk, február vége volt… a magyar-orosz szakos tanárnő, Dr. Horváth Károlyné Judit nevű gyermekének adott életet, közben a megyében súlyos száj- és körömfájás tombolt, a kollégiumban pedig az influenza tömegével fektette a betegszobába a lányokat, akik nagyon vágytak a tanárnő támogatására, de a betegségük és a pici baba ezt nem engedte meg, ezért stílusos levelet írtak:

„Drága Marika Néni!

Mi írunk levelet magának,

Kell több? Nem mond ez eleget? Ha sorsunk panasz szavának Szívében egy csepp hely marad, Nem fordul el, visszhangot ad.

Hallgattunk eddig, szólni féltünk,

És higgye el, hogy szégyenünk Amíg titokban azt reméltük, Hogy lesz a koleszban alkalom S naponként egyszer láthatjuk…

De úgy tudtunk a kis Jutka jöttén örülni! Ó tudtuk mi, hogy el fog Ő jönni Szívünk ráismert: Ő az, Ő!

Egy új, kis orosztanárnő.

Van ártónk és gonosz kísértőnk,

Ázsiai náthánk és szigorú őrzőnk (Mucuska néni). Így élünk néma tompulásban és 39°-os lázban.

Mi itt csak elpusztulhatunk.

Várunk emeled fel árva lelkünk (már bocsánat, magázódással nem jött ki) Végzem: átfutni nem merem

Megöl a félelem és a szégyen

De bízom – a sorsunk van kezében! –

 

„Ne tessék haragudni, hogy Tatjána leveléből ilyen humoros valamit írtunk, de itt a betegszobában úgy elfásultunk, hogy kellett valami, ami felrázza egy kicsit a társaságot, és Marika néninek is vidám perceket akartunk szerezni. Ha akaratunk ellenére valami sértőt írtunk volna, tessék megbocsájtani lázas fejünknek.”

A nyugdíjas évek nem a pihenést szolgálják, hanem az eddig idő hiányában el nem végzett feladatokra biztosítják a lehetőséget. Több civil szervezet vezetőségében dolgozik ma is tevékenyen. Marika természetesen a Verseghy Körnek is vezetőségi tagja, gyakran háziasszonyi szerepet vállal a rendezvényeken, ötleteivel segíti a rendezvényterv kialakítását. Mindig segítőkész, mosolygós. A teljesség igénye nélkül a felsoroláshoz tartozik az Irodalomtörténeti Társaság JNSZ megyei szervezetének elnöke, vagy a Finnugor Baráti Kör tagja, a Horváth Alapítvány működtetője.

Folyamatosan tesz azért, hogy az általános iskolások és középiskolások az egész megyében különböző pályázatokon vegyenek részt irodalomból, történelemből, és más művészeti ágakból. Támogató a feladatok kitalálásában, a zsűrizésben, az ajándékok előteremtésében…

Eddig az életút-morzsákat tudtam felvillantani, de természetesen a család sem maradhat említés nélkül. Csodálatos gyermekek – két fiú, egy lány -, rendkívül tehetséges unokák – négy fiú, négy lány -, sok barát, ismerős…

Egy másik pályázat tartalmát töltené meg…, ezért csak két verset szeretnék bemutatni, amit  az unoka írt Marikának és a választ, melyet Dorka kapott a Mamitól. A nyaralóból kitekintve két fűzfa „takarta” el a kilátást a Tiszára, de egy vihar alkalmával, melyet az unokák Marikával közösen élték át, az egyik fa elpusztult. Ezt a veszteséget és a férj – nagypapa veszteségét mosta egybe az érzés, melyről azután rajzok születtek, majd versek formálódtak…

Kedves, Drága Arany Fűzfa!

Ragyog minden ágad, S gyökered az ágyad, Sok éve „bírod”,

Hisz a Tisza-vizet iszod,… Mi szépet írjak,

Hogy égig érjen ágad? Mi jót tegyek,

Hogy érezd, családod az erdő szeret?! Ágad sokfelé áll,

Mint megannyi hajszál, S ma minden fa,

Rólad suttogja:

„Micsoda szép!”

„Micsoda nagy”! Zúg a „nép”, Forog az agy.

 

„Isten éltessen te erdőt ékesítő,

Ki egykoron voltál sokunk közt egy Tő!”

Nagyon sok Boldog Születésnapot kívánok! meg sok-sok rügyet, lombot, s mellé egy két gondolatot.

Sok szeretettel, ölel: a te Dorombolód A válasz is versben érkezett:

Dorkának

Dorom-Bolom! Gondolkodom, S már sokadszor

A leveled elolvasom. Elmerengek a sorokon, S a fűzfákat szinte látom

Pedig tudom, nem is oly rég, A Tisza partján

Még két fűzfánk Lengette ágait, s nézte: Messze még az ég?

De egyiket legyőzték! S nem is az öregség Végzett vele!

Csak egy csonk őrzi őt,

No meg a MANÓK emlékezete. S mert a nyílt víztükör

Büszkén csillog,

A felnőtt MANÓK előtt! A régit új öröm váltja: Ez az élet varázsa.

Az öreg fűz már nem korlátozza A tekintetet!

Kinyílt a világ, menjetek! Védelem nélkül is EMBERÜL Álljátok meg a helyetek!

Őszinte tisztelettel köszönöm meg Dr. Horváth Károlyné Marikának, hogy beleegyezett a pályamű elkészítésébe.

Azt kívánom, mindenkinek legyenek ilyen nagyszerű barátai, mint Ő nekem!

Illés Julianna

 Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár Szolnok