Egyszer volt, hol nem volt Emlékek a régi időkből

Emlékek a régi időkből.

Talán 1942-ben, vagy 43-ban történt, Szegeden éltünk akkor. Abban az időben már igen nehéz volt az élelmiszer beszerzés. Egyik reggel kétségbeesve jött Édesanyánkhoz a háztartási alkalmazott.
„ Nagyságos asszony, csak egy lisztes kanálnyi lisztünk van”
„Mari kedves, ne félj, az Isten megadja azt, amire szükségünk van. ”
Mari egy kicsit hümmögve ment a dolgára, de nem értette, hogy Édesanyám mire is gondolhat.
Nem kellett sokáig várnia arra, hogy érthető legyen számára ez a válasz. Dél felé megérkezett a család egyik tanyai ismerőse és egy zsák lisztet tett le a konyhaasztalra. Ugye, hogy csak egy kis hit kell ahhoz, hogy az a bizonyos hegy besétáljon a tengerbe?
A konyhánkban mindig sokat kellett főzni, hiszen eleinte 12-en éltünk otthon. Na de Édesanyámék nemcsak nekünk főztek, hanem mindig volt 3-4 koldus, akik délfelé már ott voltak a konyhaablaknál és várták az ebédet. Ők azt hitték, hogy ez egy közös konyha, s ennek hangot is adtak, ha valami nem tetszett nekik.
„Majd bejelentjük a Püspök úrnak, hogy csak egy tál ételt adnak a konyhán.”
Édesanyám megnyugtatta őket, hogy a Püspök úrnak ehhez nincs sok hozzászólása, hiszen ez egy magánház, nem a Püspök úr rendelkezik ebben a konyhában..
Ezután a „vendégek” átvették az egy tál ételt és megnyugodva elmentek a dolgukra.

1944 őszén családunk felkötözött Budapestre. A Fény utcában laktunk, a nagy sarki házban, a mostani piaccal szemben. Ott éltük végig a vár ostromát, nem volt egy leányálom.
Márciusban sikerült eléggé körülményesen haza jutnunk. Március 15-én értünk haza, az akkor még működő szegedi kisvasúton. Gyönyörű idő volt, hét ágra sütött a nap, s egy szinte teljesen ép városba érkeztünk. Nagy élmény volt ez a lebombázott Budapest után.
Természetesen a régi lakásunkba nem mehettünk be, ott orosz katonák laktak. Az egyetemnek voltak kollégiumai, s egy ilyen kollégium III. emeletén kaptunk egy 4 szobás komfortos lakást. Itt laktunk 1957-ig.
Nem volt könnyű ez az időszak sem. Sokat éheztünk, de mindig jó kedvűek voltunk. Ki-ki a saját iskolájába járt. Akkor még volt egyházi iskola, a Miasszonyunk apácák tanítottak. Volt egy időszak, amikor a vallásoktatást fakultatívvá tették nagy diák tüntetések zajlottak itt Szegeden, aztán ez is lecsengett.
Jöttek az államosítások, a rendeket feloszlatták. Szegeden csak a Piarista iskola maradt meg. Édesapámat igazolták, felmentették minden vád alól, s tovább tanította a fiatal gyógyszerészeket. Minden reggel a jezsuita templomban ministrált és onnét ment az Egyetemre.

Édesanyám is minden reggel ment szentmisére. Volt egy kedves szentje, Bellarmin Szent Róbert, a falra volt festve a képe, ma is ott van.

Minden nap a mise végén hozzá folyamodott segítségért. Egyik reggel azzal jött haza a templomból, hogy beszélt a Szentjével és megmondta neki, hogy ez így nem mehet tovább, s kérte, hogy küldjön egy fél disznót, mert már nem tudja mit főzzön a család éhező fiataljainak. Ezt elmondta Katalin nővéremnek, aki akkor egyetemista volt, de aznap otthon volt.

Úgy emlékszem, hogy még aznap délben jött a Postás bácsi és nagy örömmel újságolta, hogy jött egy csomag. Erre Katalin nővérem megjegyezte: „Egy fél disznó?” Honnan tetszik ezt tudni? .

Na, a lényeg az, hogy valóban az érkezett. Ehhez azt kell tudni, mondjam, hogy mindig volt egy-két pótgyermeke Édesanyámnak, aki ott lakott nálunk. Ez a jelenlegi fiatalember a bátyám évfolyamtársa volt a Gyógyszerészeten. Az ő szülei Cegléden éltek, gazdálkodtak, s tartottak disznót is, s egy ilyen vágásból küldtek nekünk feldolgozva disznóságokat. Ez nem mese, de valóság. Édesanyám hitét én is örököltem és büszke is vagyok rá.
Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal volt tele az életünk. Mindig biztonságban éreztük magunkat szüleink mellett. Könnyű volt nekem a nehézségek elviselése, ilyen elődök mellett.
Jelige: Katica

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük