Csodakalács (Igaz történetek hatására)

Volt egyszer, hol nem volt, élt egy erdőmélyi kicsiny házban egy hajlott hátú, de mindig mosolyra álló szájú öreganyó. Egész nap gyűjtögette az erdő, a mező kincseit. Esténként a magokból lisztet őrölt, a termésekből savanykás ízt főzött, majd begyúrta belőlük másnapi kalácskájának tésztáját, s a hidegre tette azt reggelig pihenni.

– Ó, de jó lesz, de finom! – dalolgatta mindig jókedvűen, pedig öreg lábainak, hátának bizonyára megerőltető volt már az állandó munkálkodás.

Élete társa rég meghalt, gyermekei pedig a városban éltek, és nagyon elfoglaltak voltak. Évente egyszer látogatták meg anyjukat, éppen a születése napján. Unokái szinte nem is ismerték, mert csak közvetlenül világra jöttük után vitték ki őket nagyanyjukhoz az erdőbe, hogy kezét tegye fejükre, és áldja meg az életüket. Mivel nélküle nevelődtek, nem is érezték gondoskodó szeretetének hiányát. Fia, lánya mindig a sok elfoglaltságra hivatkozva könnyített lelkiismeretén, amiért az öreg szülét elhanyagolják. Mindketten azt szerették volna, költözzön be a városba. Mondogatták is minden évfordulón:

– Jöjjön be, anyám! Nehéz már egyedül itt az erdőben! Veszünk magának egy lakást. Ott közelebb lesz hozzánk, gyakrabban láthatja az unokáit is!

Az anyóka szavaikat hallva kedvesen elmosolyodott, szeretettel megölelgette gyermekeit, közben azt gondolta:

– Minek mennék én a városba? Idegen helyre hívtok, nem magatokhoz. Ott, az ismeretlenben lennék csak igazán egyedül! Mitől maradnék életben, ha nem lenne miből megsütnöm az én éltető kalácsomat? Mivé lennék hűs forrásom vize nélkül? Unokáim nem is emlékeznek rám, nem hiányozhatom nekik. Miért is látogatnának?!

De hangosan csak ennyit mondott:

– Ez a finom kalács, ez tart engem életben. Belesütöm az erdő, a mező éltető elemeit. Elpusztulnék, ha ezt nem ehetném! Nem megyek én a városba! De annak örülnék, ha benneteket és az unokáimat gyakrabban láthatnám!

Utódai tehetetlenül hallgatták szavait. Egyrészt szerették volna, ha pénzükkel könnyebbé tehették volna az életét, másrészt viszont mindketten azt gondolták:

– Ó, de maradi vagy, anyám! Ki ér rá sütögetni, és folyton utazgatni? Minden megvehető pénzért. Nem is baj, ha itt maradsz! Csak felborítanád szépen kialakított életünket!

A szokásos párbeszéd elhangozta után az anyó megkínálta gyermekeit a reggeli frissen sült kaláccsal. Azok jóízűen megették, de üdítőkhöz szokott nyelvük fanyalgott az egyszerű, friss, hűvös forrásvíztől, amit szomjoltóként kaptak poharukba. Ahogy lenyelték, sietősen elköszöntek, s ki-ki a saját autóján hazahajtott.

Hazaérve az anyóka veje csodálkozva megjegyezte:

– De kipihent vagy, de üde, mint mindig, amikor anyádtól érkezel meg! Mintha nem is utaztál volna naphosszat. Hogy van anyád? Sokat öregedett?

– Ennyire látszik rajtam? – örült meg férje dicséretének az anyóka lánya. – Sokkal erősebbnek érzem magam én is – mosolygott rá a párjára. – Képzeld! Anyám semmit nem öregedett. Mozgékony, mosolygós, mint mindig.

– Mi lehet a titka? – találgatta hasonló beszélgetésük végén a fia felesége. – Rég nem láttalak ilyen jókedvűnek, felszabadultnak. Mostanában mindig komor, rosszkedvű vagy, és nincs igazán kedved semmihez.

– Biztosan a friss levegő teszi. Hiányzott már az erdő, a mező!

– Hol jártál, apám? – kapcsolódott be az utolsó mondatokat halló fiúgyermekük, aki éppen az esti edzésről érkezett haza.

– Nagyanyádat látogattam meg.

– Nekem van nagyanyám??!! – nézett rá a fiú elképedve.

– Van, fiam! – válaszolta szűkszavúan az apja.

– Hol él, apám? Miért nem találkoztam vele még sosem?

– Ismered te, ismered. Voltál már nála az erdőben nem sokkal születésed után. Mikor is lenne időnk őt látogatni? Te folyton iskolában, nyelvórán, vagy edzésen vagy. Ha hazaérsz, csak leülsz tanulni. Mi meg anyáddal reggeltől estig dolgozunk – felelte az apja.

A fiú nem válaszolt, csak mélyen elgondolkodott. Ilyen sokat hozzá beszélni rég nem hallotta az apját. Állt, állt sokáig, majd csendesen bement a szobájába.

Másnap nehezen ébredt, visszavonzotta az ágy. Végül csak felkelt, felöltözött, de nagyon gyengének érezte magát. Szólt anyjának, de ő csak elvitte az iskolába, hogy ne hiányozzon az órákról, hisz kell az ötös bizonyítvány a továbbtanuláshoz. A délutáni sportkör végén már kóválygott a feje.  Olyan gyengeség tört rá, hogy le kellett ülnie. Hazaérve azonnal lefeküdt, nem is vacsorázott. Éjszaka kezdett dideregve hánykolódni. Anyja hallotta meg álmából fölriadva nyugtalan zaját. Álmosságán nagy nehezen úrrá lett, és benézett hozzá:

– Biztosan rosszat álmodott – nyugtatta meg magát könnyedén, és visszafeküdt.

Reggelre a fiú már nagyon lázas volt. Nem ébredt fel mobilja ébresztésére sem. Szüleinek csak az tűnt fel, hogy a szokott időben nem foglalt a fürdőszoba. Bementek hozzá. Piros, izzadt arcát látva tanácskozni kezdtek:

– Vigyem orvoshoz? – kérdezte az apja. Csak nem krétát evett, hogy ne írjon dolgozatot? – viccelt. – Állj fel, fiam! Öltözz! – szólt rá, de a gyerek mozdulni sem tudott. Ekkor vették észre, hogy nagy a baj. Végre megijedtek. Anyja mentőt hívott, és gyorsan összekapta egy táskába a kórházban szükséges legfontosabb dolgokat, hogy fiuk mellé tudják tenni holmiját a mentőbe.

– Fontos üzleti tárgyalásom van. Nem mehetek vele! – mondta az apja.

– Délelőtt interjút adok a tv-ben. Nem hagyhatom ki! Most kaptam rá először lehetőséget – mentette ki magát az anyja is. – Majd munka után meglátogatjuk együtt. Úgy látom, nincs magánál. Most úgysem tudja, mellette vagyunk-e.

A mentősök hamar megérkeztek. Finoman a kocsira emelték a magatehetetlen gyermeket, levitték az emeletről a holmijával együtt, majd óvatosan betették a sürgősségi kocsiba. Közölték a körzeti kórház címét a ház bejáratánál ácsorgó szülőkkel. Vártak néhány pillanatig, majd rájöttek, nincs mire. A beteget nem kíséri senki.

A beérkező fiút azonnal sokrétű vizsgálatnak vetették alá. Kedves orvosok, nővérek próbálták csökkenteni makacs lázát, ami úgy tűnt, semmitől nem enyhül. Egész nap rohanó szülei csak este jutottak be hozzá. Fiuk észre sem vette közelüket, hánykolódott tovább. Tehetetlenül álltak mellette, majd rövidesen hazamentek, és vacsora közben háborogtak:

– Micsoda orvosok vannak abban a kórházban, hogy nem boldogulnak egy lázzal! – dühöngött az anyja.

– Reggel elviszem egy magánkórházba! Mára elég volt! Feküdjünk le! – kiabálta az apja.

Reggel első útjuk a kórházba vezetett. Fiuk egyre romló állapotát látva kiabálni kezdtek az egész éjjel a beteg ágya mellett virrasztó nővérrel:

– Mihez ért maga, ha még egy lázat sem tud lehúzni? Hát nem ezért fizetik??!! Elvisszük innen a fiút!

A nagy hangzavarban alig hallották meg, hogy a szenvedő halkan megszólalt:

– Nagyanyám…

– A nagyanyját szólítja? – lepődött meg az anyja. – Hisz nem is ismeri! Pakoljuk össze és vigyük! A pénzünkért amott majd rendes ellátást kapunk!

Azzal alig egy szempillantás alatt mentőt béreltek, ami a kiválasztott kórházba röpítette őket. A fogadott orvos először ismertette és elkérte a várható kezelések, a csodagépek működtetésének és munkadíjának árát, csak aztán kezdett foglalkozni a nagybeteggel. A fiú állapota egyre hanyatlott. A sok pénz sem hozta meg a várt gyógyulást. A beteg lázálmában itt is csak nagyanyját szólongatta… Anyja végre kétségbe esett:

– Hozd el anyádat! – mondta a férjének. – Te is erőre kaptál, amikor nála jártál. Hátha a fiút is meg tudja gyógyítani!

Az anyóka fia szótlanul beült a kocsijába, és elhajtott. Csakhamar kiért a városból, elvágtatott, a rétek, a mezők mellett, és jóval hamarabb, mint máskor, az erdei házhoz ért. Anyja a ház előtti padon ülve, útra készen várta. Apró, dolgos kezével batyuját markolta, hogy a hátára tudja kapni. Amint meglátta fiát, felpattant:

– Csakhogy ideértél! Szörnyű álmot láttam az éjjel! Vigyél az unokámhoz!

Fia elképedve hallgatta, majd rohanvást vitte az anyókát a kórházba. Nagyanyja beléptét megérezve, hosszú némaság után a gyermek azonnal megszólalt:

– Nagyanyám…

– Itt vagyok, kisunokám! Megéreztem a bajt, és siettem hozzád! – mondta az öreg szüle, majd azonnal lekucorodott a fiú melletti székre, és fejére tette a kezét.  Szerető érintésére a gyermek légzése lassan lecsendesedett.

Az este visszatérő szülők beléptét meghallva az anyóka hátra sem nézve megszólalt:

– Menjetek haza! Biztosan nagyon elfáradtatok a sok fontos munkában, a pénzkeresésben! Majd én őrzöm tovább a gyermeketeket.

A szülők távozása után a nagyanyja kezébe görcsösen kapaszkodó gyermek megszólalt:

– Éhes vagyok, nagyanyám!

– Ó, fiam! Micsoda öröm ez nekem! – válaszolta az anyóka boldog mosollyal az arcán. – Elhoztam neked az erdőm, a mezőm gyógyírjait. Remélem, tőlük erőre kapsz!

Elővette kis batyujából a napérlelte magvakból, gyümölcsökből sütött kalácsát, és apró darabokat tördelt belőle unokája szájába. Ahogy a gyerek nyelte a falatokat, úgy kapott erőre. Láza csökkenni kezdett, és a néhány korty tiszta forrásvíz lenyelése után mély, gyógyító álomba merült. Nagyanyja szemlehunyás nélkül virrasztott mellette, halkan mormolgatva maga költötte varázsigéjét, s miközben egyik kezét unokája fején nyugtatta, a másikkal fáradhatatlanul simogatta.

Reggel a kelő nappal egyszerre pattant ki a gyermek szeme. Arcát egészséges pír borította a lázrózsák helyett. Tekintete rögtön a nagyanyját kereste.

– Köszönöm, nagyanyókám! – mondta, sokat tudó, hálás mosollyal az arcán. Majd felült az ágyon s beszélgetni kezdtek.

Munkába igyekvő, mindig rohanó szülei reggel ámulva álltak meg a csodás gyógyulás láttán a kórterem ajtajában.

– Mi gyógyított meg, fiam? – kérdezte az apja.

– A kalács – felelte helyette az öreganyó egy pillanatra hátranézve. Majd visszafordult, és folytatták a gyermekkel a megkezdett, meghitt beszélgetést.

Jelige: Orosz lány