Élet-Képes Példatár

„ Akit az égiek segítettek”  folytatása

Itt az Élet-Képes Példatár rovatunkban egy pár hónapja jelent meg beszélgetésem Dávid  Szaniszlával, egyetemi évfolyamtársammal, jó barátommal közös emlékekről, történelmi eseményekről, „az  ő 56-áról”” címmel.

 Akkor a börtönemlékeinek csak egy része került be az elbeszélésbe, de mivel a sorstársakról szóló részek is igen érdekesek arra kérem Szaniszlát tegyük közzé azokat is. Honlapunk látogatói biztosan szívesen fogadják, nem lesz baj, ha egy kis ismétlés is lesz benne. 

Kedves Ibolya, szívesen beszélek azokról az emberekről, akikkel együtt raboskodtam. Letartóztatásom után, szegedi lakásunkon történt, a Tisza Szállóba vittek. Annakidején itt volt a szegedi ÁVH központja. Egy magasabb rangú tiszt elé állítottak, aki mindjárt az elején megkérdezte: „Tudja-e, hogy szeptember óta országos körözés van kiadva maga ellen?” „Ezt nem tudtam, de decemberben igazoltak Budapesten, s elengedtek.” „ Ez igen nagy hiba volt.” mondta a vezető.  Ez a ti gondotok – gondoltam magamban. Aztán megkérdezte a nevemet, születési időmet, s hogy merre jártam az elmúlt hónapokban? Elsoroltam a kérdezett adatokat, s elmondtam, hogy Budapesten és Szegeden jártam, a többiről pedig hallgattam.

Ezután lekísértek a pince szintre és bezártak egy zárkába. Itt már volt egy hölgy, aki elég ridegen fogadott. Másnap reggel elmondta, hogy olyan magabiztosan jöttem be a zárkába, hogy arra gondolt, már nem először járok ilyen helyen. Természetesen ilyen helyen először jártam, de Isten akaratában megnyugodva, a legnagyobb béke szállt a lelkemre.

Kaptam egy pokrócot a lefekvéshez, s miután elmondtam 3 rózsafűzért, szépen „megágyaztam”, s jót aludtam reggelig. Amikor lefeküdtem hallottam, hogy emberek járnak az utcán a pince ablakai előtt, valószínű moziba mentek.  Reggelire kaptunk kávét és kenyeret, ez délig elég volt. A hölgyet délelőtt haza engedték. Ebédre nagyon finom tarkabab főzeléket hoztak, amit nagyon szeretek még ma is. Miután megettem megkérdeztem, hogy kaphatok-e repetát. Ezen egy kissé elcsodálkoztak, mert az előttem itt lévő „hölgyek” nem nagyon ettek belőle. Az ebédosztó rab meg is jegyezte, – nem tudta, hogy hallom, amit mond – „Na, ezt a nőt sem féltem semmitől, ez még majd a jég hátán is megél.” Nem tudta, hogy az Istenben hívők nem félnek, mert tudják, hogy csak az történik meg, amit Isten megenged, s ami előbb-utóbb feltétlen a javunkra szolgál.

Este 6 óra felé megérkeztek értem Békésmegyéből. Két fiatalember volt. Az egyiket még Mezőhegyesről ismertem, Záhorszki, ő Mezőhegyesen ÁVÓ-s volt, s az események kezdetén aláíratott velem egy papírt, hogy ő senkit nem bántott. Aláírtam neki, de nem hiszem, hogy valahol fel tudta használni ezt az igazolást? Lehet, hogy 1990 után hasznára vált. A két fiatalember elszállított Mezőkovácsházára. Itt is a szegedi körülményeknek megfelelő szállásban részesültem. Reggel aztán kaptam egy lavór meleg vizet, megmosakodtam. Valószínű valami reggelit is adtak, de erre nem emlékszem.

Délután átszállítottak Battonyára, a járási börtönbe. Itt bekerültem egy zárkába, ahol nők voltak. Persze ezek köztörvényesekként lettek elitélve, de mégiscsak rabtársaim voltak. A zárka fűtése a folyosóról történt.  A saroknál volt egy felül lukacsos lemez, s itt tudtunk melegedni, ha hozzá dőltünk a vaslemezhez. Ami engem illet átadtam a helyet a többinek. Egyébként ugyanilyen vaslemez volt a szomszéd zárka sarkán is, s így lehetett beszélgetni az ottani rabokkal. Ez a zárka akkor üres volt.

Pár nap múlva egy délelőtt érkezett egy férfi a szomszédba, aki beszélgetést kezdeményezett velünk a lemez lukacsos részén. Elmondta, hogy 1954-ben elítélték, mert egy köteg szénát vitt haza a TSZ földjéről. 1956-ban hazaengedték, de amikor vissza kellett volna mennie, nem tette. Jöttek érte, s mivel menekült – a kerítéseken keresztül – rálőttek, s eltalálták a térdét. Havas idő volt, s egy jó ideig ott hagyták vérző térddel. Természetesen nem használt neki ez a manőver, s a térde tönkre ment. Nem sokára szabadul, s két gyermeke van. Az egyik még 1954 előtt született, a másik 1956 után. Teljesen el volt keseredve. Ő most már öngyilkos lesz, mert hogyan nevelje fel a két gyermekét, ilyen lábbal. Jól leszidtam. Azt mondtam neki, hogy én 1956 miatt vagyok itt, s ezt az időt túl kell élni. Azt mondtam neki, kérje magát olyan munkahelyre, ahol valamilyen szakmát tanulhat, s azzal már el tudja tartani a családját. A további beszélgetés alatt kiderült, hogy a mezőhegyesi szarvasmarha tenyésztő István Pállal van egy zárkában (6 évre ítélték), s ő is ugyanezeket mondta neki. Hamarosan elvitték a tárgyalásra, s mint később megtudtam tettek még valamennyit az előző büntetésére. Imádkoztam érte is.

István Pál említésére nekem nagyon meghatározó emlékek jutnak eszembe róla, engedd meg, hogy ide befűzzem. Szóltam már arról, hogy az egyetemi nagy gyakorlatot Mezőhegyesen töltöttem, állattenyésztő szakos lévén István Pál mellé kerültem. Első találkozásunk alkalmával, amikor kiderült, hogy üllői vagyok, a személyi igazolványát mutatta, amelyben az ő születési helyének Üllő volt bejegyezve. Ez a kapcsolat rögtön jó viszonyt teremtett az egyetemista gyakornok és az akkoriban már fiatal kora ellenére- 30 éves volt- híres szakember között. István Pál ekkor már országos, sőt nemzetközi hírnévnek örvendett fajta előállító sikeres kísérletei miatt. A fő kísérletei ott folytak a Központi majorban. A tehenészet dolgozói megszállottan segítették a munkáját, hatalmas tiszteletnek, szeretetnek örvendett. Ez okozta azt is, hogy 1956-ban megválasztották őt a Munkatanács elnökévé, amiért később a börtön járt.. A börtönévek után Dunántúlon rokonsága segítségével elhelyezkedett, újra talpra állt. Pár évig dolgozhatott csupán, Sajnos fiatalon tragikus vége lett az életének. Egy alkalommal a Rábában fürdött a család, három gyermeke volt, amikor a gyorsan áradó folyóból az örvénybe került gyermekeit próbálta feleségével együtt kimenteni. A mentés sikerrel járt, de ő és felesége a folyóba fulladtak.

Pólika, meddig voltál Battonyán?

Pár nap után átszállítottak Gyulára a Megyei Börtönbe. Vonattal mentünk. Előtte azt mondta a börtönőr, ha megígérem, hogy nem szököm el, nem bilincsel meg. Megígértem, s felültünk a vonatra. Ott összetalálkoztam egy volt évfolyamtársammal, s mivel a börtönőr nem tiltotta, végig beszélgettük az utat Gyuláig.

Itt bekerültem egy előzetes zárkába, úgy emlékszem február 16. táján volt ez. A zárkában volt egy 18 év körüli leány, nagyon szép volt. Jó alakja volt, bronzos haja. Az Oktogonon egy étteremben volt a „munkahelye”. Most éppen egy ilyen tárgyalással kapcsolatban volt itt, ÜTK (Üzletszerű Titkos Kéjelgés). Sokat meséltetett a családomról, s mivel nekem nagy a családom sok mesélni valóm  volt így sokat beszélgettünk. Egyszer egy ilyen beszélgetés után azt mondta nekem, higgyem el úgy szeretne jó lány lenni, de nem képes rá, mert ahányszor kikerül a börtönből visszakerül abba a környezetbe, ahonnét behozták, s ismét ott kell folytassa, ahol abbahagyta. Ha egyszer ennek a leánynak eszébe jut valami is abból, amit meséltem neki, s ez lökést ad neki arra, hogy másként folytassa, akkor már megérte, hogy itt voltam bármennyi ideig is.

. A mi zárkánkban 4-en voltunk, két emeletes ágyon feküdtünk. Engem jelöltek szobaasszonynak. Volt velünk két 18 év körüli fiatal lány. Az egyik Török Juci Sarkadról került oda. Bent töltötte be a 18. évét. Vele a mai napig tartom a kapcsolatot. Ahogy elmesélte, lefegyverezték a rendőrséget, megverték a párttitkár feleségét, s tüntettek. Ezért ő 1 és fél évet kapott. Együtt szabadultunk 1959 április 3.-án Nagyfáról. Na de addig még sok minden történt.

A másik lány Budapestről jött, a nevére nem emlékszem. Valamelyik kollégiumból pokrócot lopott. Az igazi vétke mi volt, nem tudom, de ezt mesélte.
Ez a két fiatal mindig éhes volt. Ezért az idős rab, aki az ételt osztotta, minden reggel egy adag kenyérrel többet adott be, amit a két lány között osztottam el. Tulajdonképpen nem is lett volna belőle ügy, de a negyedik nő, aki velünk volt a zárkában, besúgó volt. Nem jött ki a lányokkal, mindig veszekedtek. Végül is kihallgatást kért, s ott elmondta, hogy mi minden nap egy adag kenyérrel többet kapunk. Természetesen kihallgatásra kerültünk. Előzőleg megbeszéltük egymás között, hogy csak két alkalmat ismerünk el. Az egyik, amit a besúgó látott, a másik alkalom pedig, amit lebukásunkkor a tizedes fegyőr észlelt. Ezt azért tettük, hogy az idős rabnak, aki előtt még sok év volt, ne legyen baja ebből. Annyit észleltünk, hogy leváltották az ebédosztásról. Mi végig kitartottunk amellett, hogy csak két esetben történt szabálytalanság, a százados, (azt hiszem ez volt a rangja) nem vette be, s 10-10 napi magánzárkát kaptunk. Felkerültünk a 3. emeletre egymás mellett három zárkába. Az enyém a saroknál volt, ahol folytatódott az épület. S ott volt a férfiak zárkája. Innét reggelenként kimentek a férfiak munkára és délután jöttek vissza.

Egyik este átszólt egy férfi a zárka ablakán: „Kislány!” Nahát, nekem ne mondja senki, főleg a börtönben ne, hogy kislány gondoltam magamban és tovább róttam a köröket. Ilyenkor mondtam a napi imáimat.

Később ugyanaz a hang így szólt: „Szaniszla”. Ez mindent megváltoztatott, hiszen ezt a nevet akárki nem mondhatja, tehát fogadtam a megszólítást. Kisült, hogy az a férfi szólított meg, akivel Battonyán társalogtam a lyukas lemezen keresztül, amikor ő a szökése miatti tárgyalásra érkezett. Megfogadta a tanácsomat, s kérésére ide helyezték, ahol üvegfonással demizsonokat készítettek, s ezzel egy fizetős szakma került a kezébe. Hamarosan lejár a büntetése és szabadul.
Azt mondta, hogy szeretnének átadni nekünk egy kis élelmet, mert tudták, hogy ebbéli bűn miatt vagyunk itt. Szóltak, hogy figyeljem meg, mennyi idő alatt fordul meg a posztján a fegyőr lent az udvaron. Nagyon izgatott lettem, de két este átvettem a küldött adományt, kenyeret, lekvárt, hagymát, amit egy rúdra szúrva nyújtottak át az ablakrácsain keresztül. Két este elvállaltam ezt a kockáztatást, de többször nem voltam hajlandó rá, ez is kimerített. A kapott élelmet másnap a sétán odaadtam a lányoknak, aminek ők nagyon örültek.
A séta rendszerint minden nap járt a raboknak. Felsorakoztunk és lent az udvaron körbe-körbejártunk körülbelül egy félórán keresztül. Ez hármunknak is járt a büntetés ellenére.

A 10 nap lejárta után visszakerültünk a körzetbe, természetesen más-más zárkába, s én többé nem voltam szobaasszony. Nem is hiányzott. A Nagy zárkába kerültem, ahol sok volt a cigány. Ki ezért, ki azért. Itt volt a besúgó asszony is. Egész nap kerülgetett, mint aki ki akar engesztelni. Addig-addig, hogy estére kibékültünk. Ő bocsánatot kért tőlem, s én megbocsájtottam neki. Attól kezdve leste a szavaimat, s mindent megtett, amit mondtam neki. Egyébként név szerint két cigányasszonyra emlékszem ebből az időből. Az egyiket Puliónak hívták, ő volt a fiatalabb, a szépasszony, a másik a Katyus néni volt. Őt, ha megkérdezték, hogy mikor született, azt mondta kukoricatöréskor, de hogy melyik évben, azt „nem tudta”. Pulio  ügyes „zsebes” asszony volt. Ezt hamarosan magam is megtapasztaltam.

Minden hónapban lehetett „spájzolni”, azaz vehettünk apró szükséges dolgokat. (WC papír, szappan, fogkrém, dohány, stb.) Mivel ezek az emberek nagy dohányosok voltak minden hónapban vettem nekik dohányt és cigarettapapírt. Egymás között azon versenyeztek, hogy kié legyen ez az „értékes” adomány. Egyszer azt mondtam Puliónak, ha el tudja venni tőlem úgy a dohányt, hogy nem veszem észre, övé lesz. Azt hiszem, nem árulok el titkot, természetesen nem vettem észre mikor emelte ki a zsebemből az „anyagot”, csak egyszer elővette a saját zsebéből és megmutatta. Az övé lett a „nagy kincs”.
Délelőttönként a kivételezettek kimentek a folyósora, s ott az ebédhez szükséges zöldséget, egyebet pucoltunk. Előfordult, hogy hagymát kellett pucolni, azt viszont én nem tettem szívesen, ezért beküldtek a zárkába. Hetente egyszer volt könyvtári nap. Volt egy kultúros rab férfi, aki hetente hozta az olvasni valókat. Itt olvastam el először életemben Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című könyvet. Mondanom se kell, nagy hatással volt rám ez a mű. Éreztem, ez nekem szól. Ott és akkor kellett ezt elolvasnom, a körülmények is bele segítettek.

Teltek a napok, s állandóan kértem magam „külmunkára”. Mielőtt azonban erre sor került volna történt valami augusztus folyamán. Nekem nagyon jó volt az étvágyam, mindent szó nélkül megettem, sőt többször repetát is kértem, ha sikerült. Augusztus közepe táján azonban olyan étrend került be a menübe, ami már nálam is kiverte a biztosítékot. Délben és este állandóan káposztaleves volt az ennivaló annyira, hogy a 4.-5. napon már én sem vettem be az ételt. Így folyamatosan csak a reggeli kávé és kenyér volt az ételünk. Egyik este jött a vacsoraosztással a százados is, s látta, hogy senki, még én se veszem be az ételt. Így utólag belegondolva talán éhségsztrájknak lehetne nevezni. Másnaptól megszűnt a káposztaleves, egyéb ételt kaptunk, amit már meg is ettünk.

Egyébként ebben az évben volt az 1958-as labdarugó VB. Ennek a közvetítését remekül végig tudtam hallgatni. A zárka bejárata mellett a földre hasalva hallgattam végig a közvetítést. Alattunk volt a fegyőrök szobája és a közvetítés nagyszerűen felhallatszott a zárkánkba.

Igy teltek napjaim, míg végre elérkezett a régóta várt „külmunka”. 1958. október 9-én került rá sor. Úgy tudom, ezen a napon halt meg XII Pius pápa, akit nagyon tiszteltem, úgy éreztem, üzent nekem.

Nagyfára vittek bennünket, ahol egy börtön gazdaság volt, s ott dolgozhattunk. Amikor megérkeztünk, először felvették az adatainkat. Tőlem megkérdezték, hogy ismerem-e Pusztai Évát? Mondtam, hogy én az egyetemi éveim óta nem élek Szegeden, így nem ismerek senkit. Pusztai Évának 1990 után volt jelentősége, amikor a különböző politikai összejöveteleken megismerkedtem vele Szegeden.                                                                                                                                                                                                                            Még aznap. amikor megérkeztünk, kivittek bennünket a földekre, ahol paradicsomot szedtünk. Finom tojásdad alakú csemege paradicsomot. Ott kint annyit ehettünk, amennyit akartunk, de be a „csurmába” nem vihettük be. Hát, ami engem illet, ebédidő alatt egy ültömben megettem legalább egy kilót, csak úgy mosatlanul. Edzett voltam, nem ártott meg semmi.

Másnap kukoricát törtünk, majd hegyes paprikát szedtünk. Itt a paprikaszedésnél a feladatom az volt, hogy úgynevezett SZEKO ládákat tele rakva, a vállamon kellett kivinnem a föld szélére. Elég messzire kellett vele menjek, s amikor már úgy éreztem, hogy nem megy, megjelent előttem Édesanya, aki bizony sok nehézséget vállalt értünk, s mindig egyedül ment bevásárolni a piacra. Ma sem értem, hogy nem jutott eszembe, hogy kimenjek vele és segítsek neki. A ládacipelés nehézségét felajánlottam érte, hogy neki könnyebb legyen, s abban a pillanatban mindjárt könnyebbé vált számomra a teher.
Később, amikor már jó hideg volt és a Tisza mellékága befagyott, kimentünk nádat vágni. Egy ilyen nádaratás utáni reggelre 39 fokos lázam volt, s nem kellett kimenni, s egy másik lánnyal együtt bent maradtunk a csurmában. Egyszer fogorvos is jött, s életem első foghúzására itt került sor.

Hatalmas csurmákban voltunk elszállásolva. Voltunk vagy 200-an is, ha nem többen egy ilyen épületben. Amikor mentünk ki a munkahelyre, és szép volt az idő, lehetett látni a DÓM tornyait. Ez nagyon jó érzés volt. Közben indítottak egy mezőgazdasági tanfolyamot, ahol mezőgazdasági ágak mellett matematikával is foglalkoztunk. Nem ártott meg, jó agytornának bizonyult.

Később bekerültem az „elit” kertészeti brigádba. Mi különleges bánásmódban részesültünk. Kis palántákat ültettünk földlabdába. Ezeket a földlabdákat egy kis gép csinálta. Ezt a gépet Mezőhegyesen készítették, s én ismertem minden csínját-bínját. Miután odakerültem, s megtudták, hogy ismerem a gépet én lettem a gépnek az anyja és javítója. Addig mindig a férfi rabok jöttek és javították. A törzsőrmester kijelentette, hogy kár, hogy nincs még vagy két Virágvasárnapom, hogy legyen, aki gondozza a gépet. Csak annyit mondtam, hogy örülök, hogy már csak ez az egy Virágvasárnapom van idebent. Ugyanis abban az időben volt Nagyböjt és Virágvasárnap.

Télen a melegágyakat készítettük elő.  Csákánnyal vertük fel a fagyos földet, amit aztán fatálcákon vittünk ki ketten-ketten, az erre kijelölt helyre. A helyére trágyás friss föld került. Ezekre kerültek a földlabdák, amikbe „pikiroztuk” a    magból kikelt kis palánta kezdeményeket. Locsolás, gyomlálás, majd üveglapos keretekkel és nádtakaróval fedtük be. Minden délben ide hozták ki az ebédünket lovas kocsival.

Egyik nap megválasztottak a csurmánk háziasszonyának. Hamar kitelt az időm. Még nagyon kezdő voltam, s hagytam, hogy a lányok számolják meg a létszámot. A baj az volt, hogy egy aznap szabadult társnőnket is beleszámolták, s ezért nem stimmelt a létszám. Majdnem büntetést kaptam, de végül „csak” leváltottak a „magas posztról”. Nem is bántam.

Közben a hajam megnőtt, s lófarokba kötöttem. A munkatársak sokszor ugrattak, s „lófarok” jelszóval írtak nekem levelet, mintha a férfi rabok írták volna. Persze kisült, hogy hamisak ezek a levelek, s utána már többet nem írtak.

Hamarosan eljött április 3.-4., amikor a rabgazdaságban „összetartás” van. Ez azt jelentette, hogy azon a két napon nincs általános munkaidő kint a gazdaságban, csupán bennünket vittek ki, akik a kertészetben dolgoztunk. Ugyanis a növényeknek nem mondhatjuk, hogy most két napig nem locsolunk benneteket, nem takarjuk ki a melegágyakat. Várjatok két napot, amikor elmúlnak a „Felszabadulási” ünnepek. A kertészeti brigád kiment elvégezni a szokásos munkákat. Délben kihozták az ebédünket. A rab férfi, aki hozta az ebédet, elmondta, hogy amnesztia van, több rabot már elengedtek. Engem nem nagyon érdekelt a dolog, hiszen egy bő hónap múlva szabadulok, s eddig se adtak engedményt a letöltendő időmből. Május 10.-én szabadulok az ítéletem szerint. A történethez hozzá tartozik, hogy kértem az égieket, hogy ha lehet váratlanul szabaduljak, még ha kevéssel is a lejárati idő előtt, ugyanis a                       tapasztaltabb tagok szerint az utolsó napok a legnehezebbek. Így aztán meg se hallottam, amikor a nevemet először szólították. A harmadik szólításra figyeltem fel, amikor a társaim is figyelmeztettek. Éppen az üveglapos melegágyakat takartuk le nádtakaróval. Amikor felfogtam, hogy én is a kiválasztottak között vagyok nagy izgalom vett rajtam erőt. A tizedes, aki több alkalommal volt munkafelügyelőnk, ő kísért be a központba. Április 3 volt. Amikor beértünk, azonnal a csurmába mentem, ahol összepakoltam a holmimat. A „lányok” segítettek a pakolásban. Úgy segítettek, hogy egy kis zacskót, amit úgy varrtam össze magamnak, szépen kisajátítottak. Ebben volt  Ágoston fényképe, a rabújságból kivágott labdarugó eredmények, levelek, amiket otthonról kaptam. A fényképet visszakaptam, de a többi holmi ott maradt, s valószínűleg kidobták őket. Megkaptam a rózsafüzéremet, a két fülbevalómat, ami az irodán volt letétben, de a levelet, amit január 4.-én nem adtak ide azt nem kaptam meg, mert az a törzsőrmester fiókjában volt letétben.  Azt mondták, ha holnapig maradok, megkapom. Azt gondoltam, hogy ami biztos, az biztos, most elmegyek, „üsse kő” a levelet.  Bár sajnáltam, de nem reszkíroztam a hazamenetelem. „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra”.

Kedves Szaniszla, legyen ez a végszavunk is. Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezeket az emlékeidet is.

Billédi Ibolya 

 

  • Cserey szerint:

    Megrázó volt elolvasni! Szórólapon kellene azoknak a fiataloknak a kezébe adni, akik aligha tudják hogy miért, de nagyon háborognak.

    • admin szerint:

      talán a fiataloknak az a dolguk, hogy háborogjanak, igazán csak akkor értik meg, milyen jó dolguk van, amikor beverik a fejüket a falba. De igazad van, mi terjesztjük, átadjuk, próbáljuk, amit tudunk.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük