„
Tegnap harangoztak
Holnap harangoznak.
Holnapután az angyalok,
Gyémánt havat hoznak.
Karácsony felé közeledvén el-el gondolkoztam, régi karácsonyokra emlékezve. Tavaly megemlékeztem gyermekkorom havas adventi napjairól, a Jézusvárásról, a falumbéli betlehemes szokásokról. Milyen szépek voltak. A háborús időkről is írtam már, nehéz szívvel idéztem vissza a szörnyűségeket. Most is nehéz nem gondolni arra, hogy a határainknál harcok dúlnak, emberek százezrei menekülnek valahová, biztonságot keresve. De mégis azokra az emlékekre terelem a gondolataimat, amelyek a karácsony szépségét még szebbé tették.
Családi emlékeim közül az egyiknek a fenyőfavásárlást választottam.
1951 decemberében jártunk, közel a karácsonyhoz. Hogy fenyőfát vegyünk a karácsonyfához még csak hallani sem lehetett, legfeljebb annyit, hogy nem karácsony lesz, hanem „fenyőfa ünnep”. Budapesten azért beszélték, hogy itt-ott néha árulnak fenyőfát, de ez is inkább csak szóbeszéd volt.
Egyik nap kora reggel befelé igyekeztem az egyetemre a délelőtti előadásokra, amikor megláttam a villamosról, hogy a József kőrúton az egyik kapualjnál emberek gyülekeznek és a villamoson futótűzként elterjedt, hogy fenyőfát „osztanak”. Ez azt jelentette, hogy nem kiválaszthatsz egy kedvedre valót és megveheted, hanem, ha szerencséd van, egyet a kupacból kihúzol és kifizetheted. Gyorsan beálltam a sorba és várakoztam a szépen szaporodó tömegben. Az idő telt, teltek az órák, de az árusítás nem kezdődött. De az udvarra be lehetett látni és ott voltak halomban a fenyőfák. Volt remény.
Valamikor, a dél elmúltával megkezdődött az árusítás. Viszonylag elég gyorsan rám került a sor és egy nagyon szép fenyőfához jutottam. Azon nyomban elindultam vele hazafelé, az egyetemi előadásokat hanyagolva. Másnap persze volt magyarázkodni való a hiányzásért. De megérte! Az egész család boldog volt, hogy „igazi” karácsonyunk lesz.
A másik gyönyörű emlék 1957 karácsonya. Ebben az időben férjemmel együtt már egyetemet végzett, dolgozó emberek voltunk, lenn a déli határszélen egy Állami Gazdaságban dolgoztunk mindketten. Kislányunk másfél éves volt ekkor és a szüleimnél nevelkedett, mert a mi lakáskörülményeink miatt nem lehetett velünk, a munkásszállón csupán egy szobánk volt.
Karácsonyra boldogan jöhettünk haza, talán egy hét teljes szabadságra a szüleimhez és a kislányunkhoz. Édesapám gyönyörű karácsonyfát állított, mindig az ő szeretett elfoglaltsága volt a fa díszítése, sok szép dísszel és „igazi” szaloncukorral.
Gyertyagyújtás után, elénekeltük a Mennyből az angyalt és kíváncsian vártuk mit szól Zsuzsika a csillogó karácsonyfához.
Zsuzsika repdesett, tapsikolt, és egyre csak azt hajtogatta: Csecselola, Cecselola!
Próbáltuk kitalálni, hogy mi lehet az a Csecselola, ami annyira tetszik neki, de nem sikerült, próbálkozott Nagypapa, Nagymama, mindenki. Nem sikerült.
Másnap egy kis fehér fodros ruhácskába kezdtük öltöztetni, amikor megint örvendezett és a ruháját simogatta: Cscselola. ekkor világosodtunk meg: a szaloncukor fodros papírja volt a Csecse Ruha.
Áldott karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek. Ibolya