Áldott szép Pünkösdnek, gyönyörű ideje!
Balassi Bálint csodálatos verse zeng a fülemben, több híres művészünk előadásában hallhatjuk, hallgathatjuk, megzenésítve is. Sok pünkösdi emlékem van, lélekmelegítő csíksomlyói misét is őrzök a szívemben, most mégis egy másfajta esemény jön elő a múltból. Ezt szeretném elmesélni.
Ferenccel, férjemmel évfolyamtársak voltunk, az Agrártudományi Egyetem elvégzése után házasodtunk össze és együtt kerültünk a Bácsalmási Állami Gazdaságba gyakornokként. Két évig ez volt a kötelező a diploma után.
A Bácsalmási Állami Gazdaság egy korábbi uradalmi területen létesült, 1945 előtt gróf Teleki József birtoka volt, halála után felesége gróf Teleki Józsefné Szászy Julia tulajdonába került. Az államosítás után lett a négy majorból: József major, Juliska major, Mosztonga, Sörházmajor az állami gazdaság. A központ Mosztongán volt, a major a Mosztonga folyótól kapta a nevét. Akkoriban a folyó a majortól messze volt, kiszáradt, ill. mocsaras volt. Az ott élők úgy tudták, hogy a folyó neve egy növény. Ezt én megerősítve írásban nem találtam, gondolom a gyapjas gyűszűvirágot nevezték így.
Elég kietlen környék volt, Bácsalmás és Kunbaja között egy kisvasút közlekedett, érintve a majorokat. Már amikor közlekedett. Mi Mosztongán, a központban kaptunk beosztást és lakást. Ez eredetileg egy négy helyiségből álló orvosi rendelőnek épült ház volt, ebből az egyik szoba lett a mi lakásunk, két másik szobában is laktak, egy szoba volt a mellékhelyiség.
Sokat mesélhetnék ezekről az évekről is, de most arról szól a történetem, amikor már Sörházmajorban laktunk, egy kétszoba-konyhás házban, Ferencet kinevezték az üzemegység vezetőjévé. Sörházmajor Kunbajához volt közel, a falu mindössze 15-20 perc járásra.
A dolgozók részben ott laktak a majorban a régi cselédlakásokban, részben Kunbajáról és a környéki tanyákról jártak oda dolgozni.
Május közeledvén többen jó előre figyelmeztettek bennünket, hogy májusfát – ahogy ott nevezték „májfát” fognak a házunk elé állítani.
Májusfának magas, sudár fákat alkalmaztak, melyeket a kerítésoszlophoz rögzítettek éjjel vagy kora hajnalban. Általában színes szalagokkal, étellel-itallal is díszítették. A májusfát a legények állították lányoknak, akiknek ez nagy megtiszteltetés volt. A májusfa megmászása is az udvarolni vágyó legény feladata volt. Ha sikerült, lehozta a fa tetejéről a butykost, melyben általában valamilyen alkoholos ital volt. Gyakran a közösségeknek is volt egy közös fája, aminek a kidöntését ünnepély, és táncmulatság kísérte.
Hát ez történt ott Sörházmajorban is, egy csapat fiatalember május első éjszakáján felállított egy hatalmas jegenyefát a lakásunk előtt lévő kiskertbe, tetején rengeteg színes szalaggal és egy üveg borral. Ez lett a Sörházmajor fája.
Addig állt ott a fa, amíg el nem érkezett Pünkösd napja. Mert azt is jókor tudtunkra adták a jóbarátok, hogy Pünkösdkor lesz az ünnepség, a legények felmásznak a fára, lehozzák a bort, már aki tudja és utána „kitáncolják” a májfát. A táncosokat pedig meg kell kínálni étellel, itallal.
A kínálás pedig a „gazda” feladata, akihez a májfát állították.
Én szerettem volna ezt a „kitáncolást”, de főleg a velejáró vendéglátást elkerülni. Több okom is volt rá. A legfőbb az, hogy ez a kitáncolás tetemes pénzt igényelt, hordó sör, pogácsák, kelt bukták, stb. volt az előírás. Nem a fukarság munkálkodott bennem, hogy el szerettem volna kerülni a traktát, hanem az, hogy nagyon szegényesen voltunk eleresztve, csak a fizetésből éltünk és az akkoriban nagyon csekély volt. Még nem tudtunk élni azokkal a lehetőségekkel, amik a tanyán élő embereknek kínálkoznak, állattartás stb. Rövid ideje voltunk még ott a majorban. Később persze mi is hozzá láttunk, csirkét, disznót neveltünk, stb. De akkor még a tojásoknál tartottunk.
De hiába próbálkoztam kibújni a feladat alól. Megtudtuk, hogy aki nem teljesíti májfa gazda kötelezettségeit, azt bizony „kibeszélik”, semmire nem tartják. Hát ezt nem szerettük volna. Úgy sem volt könnyű beilleszkedni abba a világba, „városiként” tekintélyt szerezni.
Szülői segítséget kértem tehát és kaptam is, így aztán a májfa ünnepség nagyon jól sikerült. Egy belevaló legény leszedte az üveg bort a fa tetejéről, én megsütöttem a pogácsát, a szomszédok is hoztak finomnál finomabb kalácsokat. A sört pedig csapra ütötték és a májfa is „ ki lett táncolva”.
Áldott Pünkösdöt kívánok mindenkinek.
Ibolya
Megszépülnek az emlékek, becsüljük meg őket!
Volt nekünk is június végi születésnap, ahol a likőrös üvegből készített hangulatlámpa mellett ünnepeltünk az erkélyen, ettük a lecsót (virsli nélkül), mert már csak arra tellett fizetés előtt.
Előttünk volt a cél, hogy tanulva visszük majd valamire, hittünk Istenben és magunkban.
Mi is hasonló jókat kívánunk minden kedves tagnak.
Mariskám, az a mondás járja, hogy a felejtés isteni adomány, igaz, sok mindent el is kell felejteni, de nagyon sok van, amire emlékezni kell, kötelező. A Jóisten segítsen bennünket, hogy tudjunk emlékezni. Tudjuk átadni a fontos élményeket, tapasztalatokat a gyerekeinknek, unokáinknak, na meg a kedves barátoknak a szívderítő emlékeket. Irjál a lecsóról!
Köszönöm Ibolya! Olyan élvezetesen fogalmaztál, hogy látom a tájat, a környéket, a májusfát és Téged, ahogy a pogácsákat sütöd. Nem a pénz számít/ott, hanem a jószándék és lám mindenki besegített a közös ünneplésbe.
Jó, hogy megosztottad velünk ezt a kedves történetet.
Ili
Örülök, hogy össze tudunk kapcsolódni a honlapon keresztül, tudom, hogy sokan látogatják a honlapot, csak nem szeretnek oda „commentelni”, inkább emilt írnak. Ezért örülök külön azoknak, akik a honlapon osuztják meg a gondolataikat, mint te is Iluskám. Köszönöm.
Nagyon szeretem ezeket a régmúltat felidéző hangulatos történeteket. A mi családunkban is forog pár közszájon. Bár többet kérdeztem volna anno, amikor még lehetett, a nagyszüleimtől, korán elhunyt édesapámtól. És erre biztatom most a gyerekeket, unokákat, hogy addig hallgassák az idősebbek meséit, amíg még lehet, mert ezek a történetek kísérik aztán az embert egy életen át.
Igen, én is igyekszem és sok örömet is okoz, mert a családom nagyon szereti a visszaemlékezéseket, családi történeteket. Ezért erre biztatok mindenkit, ne hagyjuk, jövő nincs múlt nélkül.
Fantasztikus történet egy távoli világból. Manapság már nem lehetne egy „városit” csak úgy rávenni ilyesmire. Még ők beszélnék ki a „modortalan és mohó” falusiakat!
Én bizakodó vagyok és úgy gondolom, hogy ha megtartjuk, őrizzük a hagyományokat, el is meséljük élőszóban, írásban azzal gazdagítjuk gyerekeinket, unokáinkat és persze magunkat és a közösséget is.
A bizakodásod bennem is bizakodást ébreszt, van még dolguk a hagyományőrzőknek. Jelen nincs múlt nélkül, jövő megélt jelen nélkül. Várok javaslatokat, hogy milyen rovatokat szeretnétek még a Honlapon! Példáulmit szólnátok valami képzőművészeti dologhoz?