EMLÉKEK A NÉGY ORSZÁG EGY NEMZET ÚTRÓL

 Ismét egy sok állomást és sok értékes látnivalót magában foglaló utazáson vehettünk részt.

Szinte lehetetlen az élmények felsorolása.

A sok – néha megrázó, sokszor elgondolkodtató, máskor felemelő, időnként humoros – élményből, gazdag látnivalóból a Nándorfehérvárban tett látogatást említem meg. Egyrészt megdöbbentett, az az egyszerű kis kődarab, amelyen – egyetlenként

a várban – egy mondatban megemlítették Hunyadi és társai győzelmét. Másrészt felemelő érzés volt a kő előtt elénekelni a Himnuszt.

Kiemelném még az út három legfontosabb szereplőjét, a két idegenvezetőt és a sofőrt, nélkülük nem valósulhatott volna meg az utazás.

Sofőrünk, Sogrik István mellett mindig biztonságban éreztük magunkat. 

Horvátországban és Szerbiában Bácskay Faragó Zoltán kalauzolt minket, Romániában dr. Farkas György.

Tárgyi tudásuk és helyismeretük lenyűgöző, alapos, szakszerű és mindenre kiterjedő.

Zoltán bölcs magyarsága tanulságos volt. Gyuri a tárgyi ismereteken túl a reggeli versekkel szerzett felejthetetlen perceket.

Számomra öröm és megtiszteltetés volt megismerni őket. Az út minden pillanatát élveztem.  – Na jó, a félnapos eső kimaradhatott volna.

Külön köszönöm Ibolyának és Csillának az út megszervezését.

 Méhészné Ildi

Mi fogott meg legjobb utazásunk során? Írhatnék itt a szépséges hegyekről. Egy debreceninek, aki az ország egyik legalacsonyabban fekvő településén éli az életét, már a dombok is csodaszámba mennek. Említhetném vendéglátóink kedvességét, a gyermekkori ízekre emlékeztető terülj-terülj asztalkám gasztronómiai élményét Kórógyon. Ilyenekben utazásaim során már sokszor volt részem.

Merőben új volt viszont számomra délvidéki utaskísérőnk kedves egyénisége. Felkapott utazási irodák rutinos idegenvezetőit megszégyenítő módon tudta figyelmemet pillanatról-pillanatra rabul ejteni. Mondhatnánk, ez egy istenadta kommunikációs adottság, ami természetesen alapos felkészültséggel párosul. Az viszont szívet melengető és egyedülálló, ahogy ő megéli magyarságát, melyet megőrzött a kisebbségi létben, iszonyatos háborút megélve, hátrahagyva a hazánkban kialakított sokkal könnyebb életet. Könnyű magyarnak lenni nekem, anyaországbelinek. Kedves kísérőnket hallgatva döbbentem rá, hogy milyen érték egy maroknyi – az anyaország részéről talán méltatlanul magára hagyott – közösségnek az ilyen megtartó erőt képviselő társuk. Megtanultam tőle, hogy szülőföldje nem Vajdaság, hanem Délvidék, érezhetően számára csupa nagybetűvel.

Koromnál, neveltetésemnél fogva szívem mélyén mindig is éreztem, az utazásunk mottójául szolgáló „Négy ország, egy nemzet” gondolatát, de most éreztem át igazán, hogy „Mi egy végből valók vagyunk”.

Kívánom, hogy ezt az érzést minél több, elsősorban fiatal honfitársunk is átérezhesse egyszer!

Nagy Józsefné Marika

„A mindennapok hordalékából kell kimosnunk életünk maréknyi aranyát”/Déry Tibor/

Ismét bekerült egy aranyrög az élményeink közé.Az első két napon látottak és hallottak nagyon megviselték az érzelmeinket. A sok emberi kegyetlenség, értelmetlen halál, pusztítás szinte testközelbe került, ami számunkra érthetetlen és felfoghatatlan, mert nem éltünk át háborút.

De az ott élő emberek kitartása, bizakodása, hite, mindannyiunk számára örök példa. Lehet, hogy mindenüket elrabolták, megtiporták, de a jövőbe vetett hitüket nem tudták elvenni.

A további utunk a Duna mentén a gyönyörű tájak, a megtekintett várak, templomok, emlékhelyek, örök élményként megmaradnak.

A szervezés a megszokott, profi színvonalú, a két idegenvezető telitalálat volt. Köszönet a buszvezetőnek is!

A régi, ismerős útitársaknak örültünk, jó volt velük újra találkozni, az újakkal ismerkedtünk.

Azt gondoljuk, mindent kifejez, ha azt mondjuk: Jövőre, veletek egy másik tanulmányúton!

Köszönjük, hogy részesei lehettünk ennek a szép és tartalmas öt napnak.

Tóth Ilona és Pádárné Olga

.A délvidéki (vajdasági) magyarság ma már csak néhány 8-20 ezres településen van jelen..Az elvándorlás már a jugoszláv időkben megkezdődött. Mára már napi valóság. –Szépen csendesen folyik a falvaink, városaink kiürítése.”-Magyar Szó

És akkor van egy Faragó Zoltán, a mi „honvezetőnk”, aki visszajön, aki az életét itt képzeli el, aki honfitársait is meggyőzi, hogy itt kell élni, halni.

A tévelygőket, útkeresőket meggyőzi (vannak, akik nem is tudnak az utak létezéséről.) De Faragó Zoltán rátalált a saját útjára.

 Nándorfehérvár, ortodox templom kápolnája. A háromkarú Mária előtt Zoltán fohászt mond az utasokért a családokért, két hazája békéjéért. Kér, és a Himnusz után elénekeljük a Boldogasszony Anyánk régi magyar himnusz első versszakát meghatódva, könnyes szemmel.

Nagyné Kováts Lenke

 A Publika-kirándulás minden évben maradandó élményt nyújt. Így volt ez most is. Az öt nap együtt egy egész, minden nap sok és szép, vagy különleges élményt adott, éppen ezért nehéz kiválasztani a legmaradandóbb emléket.

A szomorú élmény: A kórógyi vendéglátó háziasszonyunk elbeszélése az evakuálás szörnyűségéről és a háború értelmetlenségéről nagyon mély nyomot hagyott bennem. A történtek idején (27 éve) sem és most sem érthető, hogy MIÉRT? Mi értelme volt a háborúnak? A magyar városok, falvak tönkretételének – melyeket a horvát állam feláldozott a támadásokban… – Tiszteletre méltó ezeknek a magyar közösségeknek a szülőföldhöz való ragaszkodása, küzdelme az újrakezdésben és az életük rendbe hozásában. Mert mire visszakerülhettek az otthonukba, semmijük sem maradt. Háziasszonyunk elmondta, hogy a hitük segítette át őket a nehéz időkön. Tanulhatunk tőlük… – Hasonlóan fájdalmas élmény volt a valkóvári Múzeum-Kórház. De legalább emléket állítottak az áldozatoknak.

Az örömteli élmény: Nándorfejérvár. Impozáns a hatalmas területű vár. Maradandó és emlékezetes volt (itt is) Bácskay Zoltán idegenvezetőnk részletes és szemléletes elbeszélése a döntő ütközetről és diadalról.

A természeti csoda: A Vaskapu-szoros. Lélegzetelállító sziklák, mélységek és magasságok közt vitt utunk a Duna partján. A Nagy- és Kis Kazán-szoros panorámája feledhetetlen a fennsíkról. Ez is maradandó emlék.

            Krasznai Enikő

„Visszanéztem félutamrul

Szememből a könny kicsordult”

Hazatérve a Négy ország egy nemzet tanulmányutunkról még a friss élmények hatása alatt megpróbálom a legfontosabb benyomásokat, érzéseket leírni, rögzíteni, hogy megőrizzem magamnak,  és átadjam másoknak.

A több, mint 25 évvel ezelőtt történt szerb-horvát háborúról, Vukovár, Szentlászló, Kórógy lakosainak küzdelméről, arról, hogy szülőföldjüket, családjukat, lakóhelyüket megvédjék az erőszakos hódítókkal szemben sokat olvashattunk a sajtóban. Mégis, most a helyszínen szembesülve a történelmi emlékekkel, rommaradványokkal, újjáépített házakkal, a vukovári kórház múzeumában látható kiállítással a döbbenet vett erőt rajtam és az égbekiáltó kérdés:  MIÉRT! 

A Duna-parti település ostroma 1991. augusztus 25-én kezdődött, a várost a horvátok november 18-ig tartották, ekkor a védelem összeomlott a nagy túlerő miatt: a harcok hevességét jól érzékelteti, hogy 8-9 ezer tüzérségi lövedék csapódott be naponta. A védők közül 1642 ember halt meg, 2557-en megsebesültek, 22 ezren pedig elmenekültek. A 28 ezer lakásból 20 ezer teljesen elpusztult, de a többi sem maradt épségben.

Vukovárt- magyar nevén Valkóvárt a szerb csapatok a földdel tették egyenlővé. Nemcsak a várost védő csapatokkal harcoltak, hanem arra törekedtek, hogy minél több embert megöljenek, férfiakat, nőket, gyerekeket kiirtsanak, a kórházban még az ágyban fekvő sebesülteket is agyonlőtték.

A kórházban létesített emlékmúzeumban , a pinceszinten ugyanúgy berendezték a helyiségeket, ahogyan a háború alatt volt, ahogyan megpróbálták akkor a sok sebesültet, menedékkérőket elhelyezni. Négy vagy öt kórterem, emeletes ágyakkal, mellékhelyiségekkel, a kórházi személyzet pihenő szobái döbbenetes látványt nyújtanak, mementóként a történtekre.  Még elképzelni is nehéz, hogy tudtak itt az orvosok, ápolók dolgozni, életet menteni, gyógyítani. És gondoljunk bele, itt a sebesültek haldoklók között megszületett 18 gyermek!

A háborúra emlékeztetnek a mementóul hagyott szétlőtt lakóházak és a golyó szaggatta víztorony is.

 De vajon az emberek tudnak-e  és fognak-e emlékezni arra, hogy soha többé ilyen szörnyűséget ne kövessenek el?

Kórógy falu lakossága is, Szentlászló lakossága is sokat szenvedett a „honvédő” háború alatt. Sokan elmenekültek, Magyarországon vészelték át  a harcokat. Voltak, akik nem mentek vissza, amikor megszületett a békeszerződés, de az emberek nagy része visszatért és nekiláttak eltakarítani a romokat, felépíteni a házakat. Mivel  az éjszakát ott töltöttük vendéglátó házaknál alkalmunk volt beszélgetni a házigazdákkal az átéltekről, az emlékek szomorúak, a lelkekben a sebek megvannak. Talán a gyógyító erő hatalmasabb és uralja a fájdalmakat.  

Elgondolkodtam azon, hogy annak idején amikor dúlt a háború, jöttek a menekültek, hallottuk a borzalmas híreket hogyan is éltük meg. Arra emlékszem, hogy gyűjtöttünk segélyekre, élelmiszerre, ruhára, de ezt , amit most a helyszínen éreztem biztos nem volt ilyen, nem volt valóságos. Látni kellett a helyet, a várost, az emberekkel beszélni kellett. Sajnálom, hogy csak most került rá sor. 

Billédi Ibolya

Visszagondolva a Négy ország egy nemzet utunkra az emlékek hada sorakozik elő. Örömmel gondolok arra, hogy mennyi szépséget, mennyi értéket láttam hallottam. Arra gondolok, hogy útikalauzaink  Faragó Zoli és Farkas Gyuri milyen fáradhatatlanul vezéreltek bennünket egyik ősi helyről a másikra, csak öntötték, öntötték elénk a kincseket és nekünk nem volt más dolgunk csak befogadni, élvezni a látottakat, meghallgatni a sok érdekes, értékes ismeretet, nem kellett utána járnunk, keresgélnünk. Jó volt a kényelem.

Nehezen tudnám kiválasztani a sok természeti és épített szépség közül az egyet, amit kiemelkedőnek tartok inkább egy esemény az, ami különösen megragadott. A kórógyi református templomban történt találkozás a közösség néhány tagjával. Az iskola igazgatónője a református tiszteletes távollétében mutatta be templomukat, beszélt a falu küzdelmeiről. Kórógy lakóit meglepetésként érte 1991ben-es szerb támadás, a szomszédos szerb falvakból, akikkel évtizedek óta békében éltek egymás mellett törtek rájuk. Egy ideig próbáltak fegyverrel is védekezni, de nem bírtak a túlerővel. Elmenekültek az anyaországba. A lerombolt és teljesen kifosztott házaikba csak 1998-ban térhettek haza. Az otthonuk újra alapításához nagy lelki segítséget nyújt a magyar állami segítséggel újjáépített református templom. A közösség egymást támogatva építkezik, szépítkezik. Az igazgatónő elmondta, hogy milyen lelkes csoportok alakultak, kicsik nagyok tánccsoportokban jönnek össze, kórusaik Magyarországra is meghívást kapnak, minden erejükkel azon vannak, hogy magyarságukat, kultúrájukat megtartsák, őrizzék, tovább vigyék. A falusi túrizmussal is az a létfenntartás támogatása mellett a kapcsolatok ápolását tartják nagyon fontosnak. Megjegyezte az igazgatónő, hogy szeretnék, ha minél többen jönnének hozzájuk Magyarországról, ők kissé háttérbe szorulnak Erdély mellett. Ez egy kicsit elgondolkoztatott és elhatároztam, népszerűsíteni fogom ismeretségi körömben, a Délvidéket is látni kell, találkozni, beszélgetni kell az ott élő kórógyi, szentlászlói stb. emberekkel , közelről megismerni életüket, mindennapi küzdelmeiket, örömüket.

 Hollóné Panni