Élet-Képes Példatár

Billédi Ibolya vagyok és konferenciára készülve beszélgettem egy jó barátommal, aki szintén Ibolya és nemrégen ismerkedtünk meg egymással. Nem a legvidámabb helyen, az ORFI rehabilitációs kórházában találkoztunk, én először voltam ott egy háromhetes kúrán, hogy a megkopott ízületeimet a kezelésekkel új erőre késztessük. Ibolya már sokadszor, összeszámolni is nehéz hányadszor kezelik ebben a gyógyintézetben. A hosszú estéken megismertem életének sok részét, a tragikus kezdettől a sok nehézségen és szépségen át.  Arra kérem őt, mondja el, mikor és hogyan történt vele az az esemény, aminek következtében életének jelentős részét kórházakban, gyógyintézetekben töltötte.

H. I Nem is tudom hol kezdjem, nem szeretném, ha hosszú lenne. Gyerekkorom nagy részét a Heine-Medine Kórházban töltöttem, sokáig ágyban feküdve, sok hasonló társammal együtt. Lassan tanultunk meg járni, ahogy az izmaink kezdtek erősödni.

B.I Hogyan kerültél ebbe a kórházba?

H.I.  1951-ben, négyévesen egy reggelen arra ébredtem fel, hogy nem tudok megmozdulni, semmi testrészem nem mozgott. Szegény szüleim rémülten vittek orvoshoz, ahol megállapították, hogy súlyosan betegedtem meg. Ekkor tombolt a gyermekparalízisnek nevezett kór, ezt kaptam meg, amelynek eredménye volt, hogy az egész testem lebénult.

Először a László kórház fertőző osztályára kerültem, majd a fertőző állapot elmúltával a Heine Medin kórházba.

B.I. Itt a kezelésed hosszú éveken át tartott, de elérkeztél az iskoláskorba. Hogyan volt lehetséges, hogy az elesett állapotban oktatásban részesülhessetek hasonló társaiddal együtt?

H.I. Sokan voltunk már iskolakorúak. A Budai Ferencesek általános iskolájából kaptunk tanítót, aki a kórházban tartotta nekünk az órákat.   A kórteremben középen egy asztal körül karosszékek voltak, körben az ágyak, aki ülni tudott az asztal körül helyezkedett el, aki nem, az az ágyból hallgatta a tanítást. Tanító bácsink egy fantasztikus pedagógus volt, a Jóisten áldja érte, igyekezett nekünk minden szükséges ismeretet átadni. Évvégén mindenki levizsgázott.

Én hetedik osztályig végeztem itt a kórházban az általános iskolát. A nyolcadik osztályt már otthonról végeztem, bejártam a Zsigmond téri általános iskolába. Ez bizony elég sok nehézséget okozott. Meg kellett szokni a járást, a Szépvölgyi úton laktunk, onnan jártam az iskolába. Szüleim segítettek, de sokszor előfordult, hogy osztálytársaimmal mentem. Nagyon segítőkészek voltak, nagy szeretetet, támogatást kaptam tőlük. Volt egy fiútestvérem aki rengeteget foglalkozott velem, sokat köszönhetek neki.

B.I. Kitől kaptál még segítséget a szüleiden, és az említetteken kívül?

H.I. A pedagógusoktól. nagy segítségemre voltak, hogy be tudjak illeszkedni a kórházi zárt lét után a kinti világba. Nem kivételezés volt ez, hanem segítségnyújtás. A diáktársaimat is arra nevelték, hogy maximális befogadó készséggel viseltessenek velem szemben. Ők nagyon aranyosak voltak, a mai napon össze- összejövünk ötévente és a legnagyobb örömmel, szeretettel köszöntjük egymást, pedig csak egy évig voltam velük együtt.

Hogyan tudtad folytatni az iskoláidat?  Milyen pálya nyílt meg előtted?

Mivel én humán érdeklődésű voltam így a Hámán Kató gimnáziumban , a Széna térnél, a Jurányi utcában felvételiztem, kezdtem meg tanulmányaimat, el is végeztem és leérettségiztem. A gimnáziumba járás már körülményesebb volt, nagyobb nehézségekkel néztem szembe. A közlekedés, villamoson utazás, téli időben a csúszós utak bizony sok mindennel kellett megküzdeni.

B.I. Hogyan tudtál egyáltalán járni? Milyen eszközök voltak a segítségedre?

H.I. Ekkor én már kaptam egy  komoly, nagy kiterjedésű járógépet, ezzel jártam és két bottal.

B.I. Mi következett az érettségi után?

H. I. Sajnos a tanulmányi eredményeim nem a legjobbak voltak. Sajnos sok volt a hiányzásom a műtétek miatt, tizenhárom műtéten estem keresztül.  Volt olyan év, hogy összesen három és fél hónapot tudtam bejárni az iskolába és külön igazgatói engedéllyel, külön vizsgával tudtam a következő osztályba lépni.

Itthon továbbtanulásra igazán nem volt lehetőségem ezért megragadtam az alkalmat és Németországba mentem. Megismerkedtem ugyanis egy jóságos német házaspárral, akik felajánlották, hogy náluk lakhatok, amíg valamilyen szakmai végzettséget megszerzek. Szerették volna az életemet megkönnyíteni, karitatív módon. Először is német nyelvtanulásba kezdtem s miután már elég jól ment egy vasúti szakiskolát kezdtem el. Édesapám ugyanis a MÁV Bevétel ellenőrzési Igazgatóságán dolgozott, úgy gondoltam, hogy efelé irányítom az életemet. Elvégeztem a MÁV Forgalmi Tisztképzőjét ami német nyelvtudással összekapcsolva adott nekem egy biztos állás lehetőséget.

  B.I. Könyvtárosokkal  tanácskozunk arról, hogyan tudják a könyvtárakban segíteni a hátrányos helyzetben lévő olvasókat, többek között a mozgássérülteket is. Tanulmányaid során tudtál könyvtári szolgáltatáshoz jutni? Hol?

H.I. Amikor a Heine- Medin kórházban voltam, ott volt a közelünkben a  Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Török utcai fiókja. Itt elég tágas volt a belső tér ahhoz, hogy mankóval, vagy kerekes székkel jól tudjunk közlekedni. (Most már nem olyan. B.I.) Ott egy nagyon kedves könyvtárosnő volt, aki szinte minden kívánságunkat teljesítette. Segített levenni a polcokról a kinézett könyvet, mert nem értünk fel csak a második polcig.

B.I Szükséged volt-e könyvre, irodalomra a tanulmányaidhoz. Hol kaptad meg?

A MÁV F. T komoly szakirodalmi állománnyal rendelkezett, amit természetesen használtunk és nagyon széleskörű jegyzet és tankönyvanyaggal el voltunk látva. Külső könyvtárra szakmailag nem volt szükségem.

B.I. Később, amikor befejezted az iskoláidat hol helyezkedtél el?

H.I. Először a Nyugati Pályaudvar nemzetközi információs szolgálatánál dolgoztam, innen  a MÁV Nemzetközi Fuvarozási Osztályra, ott  haladtam szépen előre, ahogy a lehetőségek adódtak. Osztályvezetőként  működtem, sok külföldi céggel dolgoztunk, jól jött a nyelvtudás. Együtt járt ez külföldi utakkal is. Ezt úgy tudtam megvalósítani, hogy fantasztikus kollégákkal voltam körülvéve, akik mindenben segítettek.

B. I. Magánéleted hogyan alakult a munkába lépés után?

H. I. Csodálatos családi életem volt, van. Már a szüleimmel, testvéremmel nagy szeretetben, összetartva éltünk. Amikor férjhez mentem, testvérem jó barátjához, nagyon nyugodt, kedves családot alapítottunk. Született egy leányunk jól kezelhető gyermekként nevelkedett, sok boldogságot adott. Három fiúunokával ajándékozott meg bennünket, még több boldogságban van részem. Ők már felnőttek, férjemmel kettesben, nyugalomban, békességben élünk.

B i. De úgy tudom továbbra is szükséged van a gyógykezelésekre, így találkoztunk össze.

H.I Ezt sajnos nem lehet abba hagyni. Gyógyintézeti kezelések, évente kétszer, otthoni torna, stb. Nem lehet elhanyagolni.

B. I. Mi az, ami igazán örömet okoz neked?

H.I. Most már a család, az unokák, és még sok szépet látok a világból.

B.I Beszéltél nekem arról, hogy milyen sokat túráztatok, utaztatok. Hogyan sikerült ezeket megvalósítani a nehéz mozgási körülményeid között?

H.I Egy turista szakosztály tagjai voltunk és velük tettünk meg nagyon szép túrákat. Én mentem, amíg bírtam egy  pontig,  ott aztán megvártam a csapatot.

B. I. Különleges és elismerésre méltó az erőfeszítésed, amellyel beilleszkedtél azok közé, akiknek  nem volt erőfeszítésre szükségük, hogy járni tudjanak.  Én azt is láttam közös kúránk során, hogyan szeded össze magadat, hogy el tudjad végezni a mindennapi egyszerű dolgokat, és derűs vagy, nem panaszkodsz. Megkérdezem, sohasem gondoltál arra, hogy elég volt, miért pont te vagy ilyen helyzetben?

H. I Nem sohasem gondoltam. Mindig arra gondoltam, hogyha kesergek, komorrá, morcossá válok nem segítek semmin, csak rontok a helyzetemen. Talán jó természettel lettem megáldva, sohasem elégedetlenkedtem Mindig hálát adtam a Teremtőnek azért az erőért, amit az ágyba kerüléstől napjainkig kaptam. Még most is szívesen segítek az unokáimnak, utazgatom, jól vagyok.

B.I. Én is úgy gondolom, hogy az egy dolog, hogy van az embernek akarata, küzdőképessége, de az erőt azoktól kapja, akik szeretik, körülveszik. De  a szeretetre való készséget mindenki valahonnan magasabb helyről kapja.      

Milyen tanácsot tudnál adni nekünk, könyvtárosoknak, mi a legfontosabb szerinted, amivel  titeket szolgálni tudunk?

H.I Úgy gondolom,hogy a legfontosabbak közé a tágas közlekedési lehetőség tartozik. Ezalatt azt kell érteni,hogy minden kényelmesen megközelíthető legyen akár mankókkal, akár kerekes székekkel. Fontos, hogy akadálymentes legyen a bejárat! Tudom nehezebb feladat minket kiszolgálni,de sokat segít, ha ezt nem érezzük, ha valamilyen különleges segítséget kérünk. Nem kell sajnálni, csak segíteni!

Köszönöm Ibolya, további derűs életet kívánok, családoddal, sok szerető emberrel körülvéve.

smart

Budapest, 2018 november.