Botos Katalin

Az endrődi Botosoktól a mai történészig

Második rész

1939-et mutatott a naptár. Kitört a világháború.

Nem volt, sajnos, egészséges ember az idősebb Botos József. A tüdejével bajlódott, szanatóriumba is kellett mennie, a negyvenes évek elején. Évtizedekig őrzött a felesége egy onnan küldött, kicsipegetett, kicifrázott, préselt gesztenye-levelet. Amikor hazajött, már folyt a háború. Ezen évek alatt született még egy kislány a családban, a kis Marika.

Megpróbált Botos József eleget tenni az óvóhely-építési parancsnak. Nagy gödröt ásott, fával fedte be, s fölé hányta a homokot. Kisfia nagyon élvezte az akciót: ki – be szaladgált a két nyílású „bunkerbe”. Egyszer csak beszakadt a bunker-tető, s a homok-hiszen homokos volt a talaj- egyszerűen leomlott. Az apát kiverte a hideg veríték, hisz fia épp az előbb bújt be a jó kis játszóhelyre Halálfélelem volt az arcán, de szerencsére, meglátta, hogy a lerobajló homoktömeg mögött, hátulról még éppen kiszalad a kicsi. „Fene, aki megeszi ezt a bunkeresdit” mondta, belevágva az ásót a leomlott földbe.

Ezen a napon kapta meg a SAS behívóját

Az elmebaj uralkodása idején,1944-ben, a tüdőbeteg Botos Józsefnek is, ki kellett mennie a frontra. Ágyú-tölteléknek. Hogyan is élhette volna túl gyenge egészségével a hideg telet a Kárpátokban, azzal a felszereléssel, amivel hadba engedték a szerencsétlen magyar honvédeket? Megindító leveleket írt haza feleségének, amíg lehetett. „Tudd meg édesanya (így szólította feleségét), hogy ha nem térek vissza, értetek és a hazámért halok meg”.)

A második világháború csongrádi emlékművére – ami csak igen sokára, a rendszerváltozás után készült el -, oda írhatták hát a hórihorgas cipészsegéd nevét is. (Igaz, megelőlegezték neki a festett-faragott betűknél fia doktori címét.)

A sors gonosz fintora, hogy a szerencsétlen magyar katonákat még az utódaikban is büntette a háború utáni hatalom. Ifjabb Botos József, Józsika, első osztályos tanuló, nem kaphatott iskolatejet, mert az apja-úgymond- „a nagy Szovjetunió” ellen harcolt. A kommunista diktatúra a magyar hadsereg katonáinak a gyerekein is bosszút állt.

Idősebb Botos József pedig soha nem tért haza családjához. Odaveszett a Kárpátokban. Évekig nem tudtak róla semmit. A tragédiát még nehezebbé tette, hogy értesítés sem jött a haláláról. 20 évig várta vissza, reménykedve, a felesége. Csongrádon, az Árpád utcában laktak, az állomás közelében. Minden nap kiment a vonathoz a fiatal anya a gyerekekkel. Várta, hátha az esti vonattal hazajön a férje, a hadifoglyok egy csapatával. Hiszen évek múltán is szállingóztak emberek még vissza a hadifogságból! (Többen mondták is, hogy itt, vagy ott látták, látni vélték a hórihorgas honvédet. A jó hírért mindig egy tányér meleg étel volt a fizetség. Ha igaz volt a hír, ha nem…)

De térjünk vissza az időrendhez!

A front 1944-ben közeledett Magyarország felé. Október 8-án az 53. szovjet és az 1. román hadsereg Csongrádnál a Tiszánál állt. Amikor a szovjet csapatok közeledtek, feszültebbé vált a városban a légkör. A két hadsereg körülbelül 2 km-re a várostól, – jelentős tűzértevékenység fedezete alatt –, komppal átkelt a Tiszán, a mámai révnél. (Még Anonymus is megemlékezett a Tisza e jelentős átkelőhelyéről. A mámai rév azonban ma már nem működik.) A révész az életével fizetett azért, hogy habozott átindulni a másik partra. Hiszen ezért esetleg a németek lőtték volna agyon! De így aztán a felesége szeme láttára végezték ki az oroszok, 5 fiával együtt, amikor végül is átértek. „Hátráltatta a hadművelet!” – volt az indok. („Mi mindig meghalni, mindig téves csatatéren” – Domokos István költő versének szavai…) Csak egy fia maradt életben, a legkisebb, aki az anyja szoknyája alá bújt. Ő a kis Józsikával járt később iskolába. Sose lett belőle teljesen ép ember.

A német és a magyar hadvezetés a hídnál várta az oroszokat. A lakosok menekültek a városból, kifelé özönlöttek, elbújni a szőlőbeli kis házakban, tanyákon. De, mint láttuk, az oroszok nem a Tisza-hídnál, hanem a mámai kompnál keltek át a Tiszán. Az meg éppen a szőlők felé van.

Az öt és fél éves kis Józsika is a Nagyszőlőbe indult édesanyjával, Kevésen múlott, hogy ott nem maradt az úton. Hosszú sorokban vonultak ugyanis az asszonyok, gyerekek, kifelé, a városból. Botos Józsika húgocskáját az édesanyja egy talicskán tolta, egy kis bilivel a fején. Talán rohamsisakként, mint a katonák… Öt éves fia ott gyalogolt mellette. Látott az út szélén egy illetlen pózban fekvő asszonyt. Ruhája felcsúszott, meztelen combjai kilátszottak. Édesanyám, mondta, nem szégyelli magát a néni? Gyere gyorsan tovább, kisfiam, húzta el a halottól az édesanyja. Repülőgépek zaja hallatszott, futásra vették a dolgot. A fiúcskát egy szomszéd fuvaros felvette a kocsijára, azzal, hogy majd odakint, a tanyai kunyhójuk közelében leteszi. Csakhogy a repülőgépek megsorozták a rémült tömeget, a lovak megbokrosodtak, túlszaladtak a szőlőbeli dűlőn. A fiú leugrott, és visszaszaladt, a tőkék közé bújva. Az oroszok jöttek, „locsoltak” a géppisztolyokkal. A lövedékek szitává lyuggatták a gyerek feje fölött a leveleket. Ott lapult késő estig. A szőlőfürtökből eszegetett, majd elaludt a meleg homokban. Langyos októberi időjárás volt. A front időközben tovább vonult. Reggel rémült kiabálásra ébredt: „Kisfiam! Kisfiam!!” Az édesanyja volt. Boldogan ölelte magához gyermekét. Mondta is a fuvaros: no, szerencséje volt a fiúnak! A fuvaros idős anyja azonban csak csóválta a fejét: „Ez nem szerencse volt. Ez csoda. A Szűzanya rejtette a gyereket a kötője alá…”

A front hullámzott. Változó volt a hadiszerencse. Koncz Veronika és menye a gyerekekkel egy ideig kint maradt a szőlőbeli kunyhóban. Folyt a légi csata. Az oroszok géppuska – állást állítottak fel, éppen a kunyhójuk előtt, s rövid ideig onnan lőtték az őket támadó német repülőket… Nem tettek szerencsére kárt semmiben az orosz katonák. Valami ételt kértek. Koncz Veronika adott nekik. Bemenve a kis kunyhóba, az orosz katonák megláttak a falom egy ikon-szerű, ódon Szűzanya képet, s hányták a keresztet… (Ma is ott van Koncz Veronika egykori „gunyhójának” a falán. Így mondták, Csongrádon a kunyhó nevét. Ma ez már egy másik épület, körbe építve, korszerűsítve. De a parányi szoba falán ma is ott az emlék.)

A legérdekesebb azonban az volt, hogy az oroszok nem mentek hátra, a kunyhó mögé. Pedig ott lapult egy kicsi ólban egy malacka. Egyetlen nyikkot sem adott ki. Hihetetlen. Mindig tudtam, hogy a disznó rendkívül értelmes állat. Veronika-nagyanyó éjszaka kilopózott, és megetette. Másnap kora reggel a katonákat már tovább szólította a parancs. A malac megmenekült.

Ennek a jószágnak köszönhette a család, hogy átvészelték 1944-45 szörnyű telét. Sőt, egy kis darab füstölt oldalas árán Botosné Szabó Mária vett egy a kis hegedűt, amin a fia a háború után megtanult játszani. Akkor, a háború végeztével, a vidéki emberek „batyuztak”; felmentek a fővárosba, hogy egy kis élelmiszert ruhára, s más szükséges dolgokra cseréltjenek. A vonat tetején is utaztak. Botosné, Szabó Mária is…Egy éhező budapesti a kis hegedűt ajánlotta fel egy darabka oldalasért… Gondolta az anya, hogy jó lesz majd a gyermekének. Meg is tanult rajta játszani Botos József. Később aztán részéről abbamaradt a hegedülés. Pénz se volt rá, meg a tanár is elment, aki tanította. (De amikor felnőtt, és családja lett, a lánya, Botos Veronika, ezen a hegedűn kezdte meg elemistaként, zenei tanulmányait. Ma az Állami Operaház vezető brácsaművésze.)

1944-45 tele, egészen nyárig, sok egyéb szörnyűséget is hozott. A városban maradt megszállók – bocsánat: felszabadítók! – rekviráltak, amit tudtak. Emellett hajkurászták a nőket. Amikor valamelyest normalizálódott az élet, és visszamentek az emberek a városban lévői házaikba, a megszállók berendelték a város asszonyait a központi fiúiskolába, afféle „kis munkára”. De nem a meghirdetett krumplipucolás volt ám a feladat… Az épületbe beterelt nőket egy-egy katona magával cipelte. Tömeges volt a megerőszakoltak száma. Koncz Veronika is köztük volt. (Azt hitte, őt már nem fenyegeti ilyesmi, idősebb asszony volt, hiszen éppen azért ment el ő – valójában a nevelt lánya, vagyis a menye helyett – a parancsszóra, mert tartottak a katonáktól.… Mint láttuk, joggal. Később, hetven-nyolcvan évesen, szégyenlősen mesélte e az unokájának: „Egy idősebb katona vitt el. Nem bántott, nem volt durva legaláb” – mondta. Nem mindenkinek volt azonban ilyen szerencséje. A városban több száz esetben végeztek abortuszt a szerencsétlen asszonyokon, és évekig kezeltek rengeteg nőt nemi betegségekkel. (Mindezt az abortusz iránti kérelmet tartalmazó hivatalos papírokból tudjuk.)

Koncz Veronika családjában volt olyan eset is ezekben a hónapokban, hogy egy randalírozó orosz katona törte rájuk a kaput. A fiatalasszony, Szabó Mária úgy, ahogy volt, egy pendelyben kiugrott az ágyból, és fölmászott a padlásra, maga után felhúzva a létrát. Hogy hogyan volt annak az alig húsz esztendős fiatalasszonynak annyi fizikai ereje, hogy azt a súlyos, akácfából ácsolt létrát felhúzza, még ma se tudjuk. Ott töltötte szerencsétlen az egész éjszakát. A bejött katona látta a kis gyerekeket, s kiabálta: „Bárisnya, bárisnya!” Asszony, asszony! Megtapogatta, hogy még meleg az ágya. Itt kell valahol lennie! Mindent körülvizslatott. Valójában a padlásra is fel akart menni, de nem kockáztatta, hogy felülről valaki jól fejbe vágja. Voltak ugyanis akkoriban ilyen esetek…

Más alkalommal is kaptak hívatlan látogatót. A fiatalasszony rémülten rohant át a kert végén a szomszédba. Ők azonban kérték, menjen tovább, mert nekik is csak bajt okoz, ha ott marad. Tovább szaladt, s a következő szomszédhoz esett be. A kemény, katonás ember, akinek két legényfia volt, átlátta a helyzetet, s rámutatott a kemencére, ami nem volt befűtve. A vékony fiatalasszony belebújt. Nemsokára valóban becsörtetett az üldöző katona, de nem találta sehol. Hamusan, kormosan került végül haza az édesanya, remegő két kisgyerekéhez… El lehet ezt felejteni?

Telt, múlt az idő.

A két asszony, Koncz Veronika és Szabó Mária, a férfi nélkül maradt családban nevelgette a két gyermeket. Botos Józsika a központi fiúiskolába járt, majd a Batsányi János Gimnázium tanulója lett. Kiváló sportoló, jó tanuló volt. Osztályuk megnyert minden iskolai sportvetélkedőt, barátai közül atlétikából többen megyei versenyekre is eljutottak, s meg is nyerték. Jó barátság alakult ki négy Jóska nevű barát, és egy görög fiú, Nikosz között. (Ez a kapcsolat köztük a 21. század 24-ik évéig megmaradt.)

Az 1956-os pesti forradalom híre elérte Csongrád városát is. Megalakult a forradalmi bizottság, amelyben az ifjúságot Botos Jóska és Nikosz képviselték, a diákság választása alapján. A fiatalok felelősségtudatosan vettek részt a vezetőségben, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint. A városban nem volt különösebb rendbontás, kivéve, hogy a hírhedett végrehajtót, Szőrfi Miskát az asszonyok alaposan eltángálták, úgy, hogy egy szál gatyában menekült el a szentesi pártbizottságra. Nem ok nélkül verték meg az asszonyok: erőszakoskodásai miatt, hisz volt, hogy a férj szeme láttára erőszakolt meg egy asszonyt, a nagyhatalmú kommunista.

Egy drámai esemény történt: a városi nagygyűlés alkalmával megjelent egy MIG repülőgép a tömeg fölött, és sorozatot adott le a városiakra. Szerencsére, csak a gimnázium felső ablakait érte, mert a gép nem tudott olyan szögben berepülni a tér fölé- a templomtorony miatt-, hogy lefelé is lőhessen. Hasonló repülőgépes támadás érte Tiszekécskén az ottani békés tömeget, és az az akció tucatnyi halálos áldozattal, és majd száz sebesülttel járt. (Ugyanaz a parancsnokság küldte a feladatra a pilótákat. Nincs kétség, hogy itt is lett volna esetleg áldozat.) A repülőgép azonban – kideríthetetlen okokból – a harmadik körnél lezuhant a város határán kívül… Állítólag a gépet felkészítő kiskatonák szabotázsa miatt…A csongrádi fiatalság a forradalom leverése után is járt iskolába. Januárban azonban, amikor a Kádár-huszárok, a pufajkások végig járták Magyarország településeit, megfélemlítve az ifjúságot, (nehogy MÚK legyen, azaz, „Márciusban Újra Kezdjük”). Csongrádon is megjelentek, és bevitték Botos Jóskát a rendőrségre. Ott egy éjszakán át vallatták, iszonyú verésekkel, hogy tegyen nyilatkozatot osztályfőnöke ellen. Rá akarták az egykori Ludovikás tisztiiskolás matematika-tanárra bizonyítani, hogy ő szervezte a csongrádi felkelést. Ami nem volt igaz! De Botos Jóska nem írta alá papírt. Fogait kiverték, lenyelették /!/ vele, kivitték az udvarra, hogy agyonlövik; bordáit eltörték, veséjét leverték… Végül kilökték az utcára, Előbb azt aláíratták vele, hogy semmi bántódás nem érte, sebesüléseit utcai verekedésben szerezte… Ez ugyan nem volt igaz, de mivel ezzel senkinek nem ártott, aláírta, hogy végre kiszabaduljon. Kint 17 fok mínusz volt. Nikosz és az édesanyja dörömbölt a rendőrség ajtajánál, hogy eresszék ki az ártatlan fiút. Ott ácsorogtak egy szomszédos ház kapujában.  Édesanyja és Nikosz barátja, hazavezette, különben talán megfagyott volna az utcán. Nem tudott ugyanis egyenesen menni, az egyensúlyi szerve nem működött, csak körbe forgott, mint a részeg. Este aztán kalandos módon, egy biciklivázon, egy másik barátja elmenekítette vidéki tanyájukra, ahonnan Bugyi doktor, a híres szentesi sebészorvos kocsijának csomagtartójába rejtve  került be a kórházba. Ott Kovács János (vagy hasonló) név alatt, három hétig ápolták, amig helyre jött. (Ma a kórház Bugyi doktor nevét viseli.)

Hatvan év telt el, amikor dr. Botos József díszpolgári címet kapott városától, a forradalom alatti hősies helytállásáért… Köszönetképpen azt mondta: „Köszönöm a Jóistennek, hogy megéltem 1956-ot, és a városnak ezt a kitüntetést. De köszönöm annak a hét verőlegénynek is, aki kis híján agyon vert, mert így bebizonyíthattam, hogy nemcsak számmal szeretem a hazámat.”

Az újdonsült díszpolgár a kapott jutalmat azonnal felajánlotta egy emlékmű céljaira, az 1944-ben meggyalázott asszonyok emlékére. A terv meg is valósult. Szép dombormű került Vida vérbíró szülőházának falára, amely ma a Csongrádi Tari László Múzeum., (A domborművet Máté Hunor készítette). Az épület az egykori Központi Fiúiskola, ma Boldogasszony Általános Iskola közelében áll…. Ott történtek  ugyanis annak idején az események…

De térjünk vissza 1957-re!

Botos József továbbtanulását édesanyja kiharcolta. Az oroszlánszívű anya a Kádár-Titkárságig elment panaszlevelével. S olyan szívből védte a fiát, hogy a Pártközpontos titkárságvezető kézcsókkal búcsúzott tőle… Ha nem közvetlen információból tudná a jelen írás szerzője, nem hinné el ezt.  „Ha minden anya ilyen lenne, jobb lenne ez az ország” – mondta. Hihetetlen történet… Igaz, Botos Jóska megkapott határozat szerint tanár és jogász nem lehetett, pedig francia-magyar szakos tanár szeretett volna lenni. De végül is egy pótfelvételivel eljutott a Marx Károly Közgazdasági Egyetem Külker Szakára. Mert oroszból, franciából, és matematikából kiváló volt.

Az egyetemen megismerkedett feleségével, aki a forradalmat a Kilián laktanya közelében élte át, s így az ő életének is a legnagyobb élménye 1956 volt. Egymásra találtak, és 1963ban összeházasodtak. Mindketten ledoktoráltak, és gyermekeik születtek. Harminc év múlva mindketten részt vettek a rendszerváltás politikai mozgalmaiban. Botos József Antall József miniszterelnök kinevezésére, a Társadalombiztosítás Főigazgatója lett; felesége, Botos Katalin meg országgyűlési képviselő, pénzügyminisztériumi államtitkár, később tárca nélküli miniszter, végül az Állami Bankfelügyelet elnöke. Az első négy esztendő után mindketten – elvesztve hivatali pozíciójukat-, az oktatásban helyezkedtek el. Dr. Botos József a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, majd intézetvezetője lett. Felesége egyetemi tanár, intézetvezető, doktori iskola vezetője volt, és mindketten tanítottak a Szegedi Egyetemen is.

Nyúl Lajos bácsi jóslata tehát nem vált valóra…

A Botos nevet Botos Máté nevű történész fiuk viszi tovább, (aki e családfa kutatásnak is részese volt.) Ő a Pázmány Péter Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának 6 éven át dékáni tisztét töltötte be, Jelenleg a Politológia tanszék vezetője, habilitált docens. Öt gyermek édesapja.

Lányuk, az 1945-őszén, batyuzással szerzett hegedűn zenét tanuló Veronika, a Magyar Állami Operaház szólóbrácsása, három gyermek édesanyja.

Botos Józsefnek született egy harmadik gyermeke is. A hetvenes évek elején voltak komoly  érzelmi viharok a családbank, ebből született Juhász Esztertől  Botos József harmadik gyermeke, Botos Eszter.  Édesapja törődött vele, és édesanyja halála után ez az ág is szorosan integrálódott  Botos József és Katalin családjába. Később Botos Eszter is férjhez ment, s mint féltestvérének, Máténak, neki is 5 gyermeke született.  Eszter gyermekeivel együtt, most a Botos -családnak 13 unokája van. Botos Máté és Veronka gyermekeinek nevei között megtaláljuk a Anna, Veronika, Viktória, Máté neveket. Ezek, láttuk, gyakran fordultak elő az elődök névsorában…

Dr. Botos József és felesége nyugdíjba menetelük óta csongrádi tanyájukon élnek, gazdálkodva, és az internet segítségével szellemi munkájukat is folytatva. Kutatnak, tanítanak. Abban a kibővített kunyhóban laknak, amely Koncz Veronikának, néhai Botos Máté, majd Szabó Ferenc feleségének a tulajdona volt…

Koncz Veronika egyébként 87 éves koráig, 1978-ban bekövetkezett haláláig unokájának, Botos Józsefnek a családjával élt. Amikor Botos József fia, Máté, megszületett, Koncz Veronka kért egy kis darabka kenyeret, és azt a gyerek kezébe adta, aki rászorított. „Olyan jó legyél, mint a kenyér!” – mondta Nagyanyó. Botos Veronika születése után pár nappal meg egy forintot adott a kicsi markába: „Olyan kapós legyél, mint a pénz!”

Mindkét jókívánsága teljesült.