Botos Katalin

Az endrődi Botosoktól a mai történészig

        Az 1910–1940 között Csongrádon élő Botos család a hagyományok szerint nemesi eredetű. Ezt azonban a török idők alatti menekülések során, a helyváltoztatások és iratpusztulások miatt később nem sikerült bizonyítaniuk, pedig szerettek volna a jobbágysortól menekülni. A család eredetét így legkorábban (egyelőre) 1740 körüli adatokkal lehet igazolni. Mindenesetre, nem véletlenül őrzi eltorzult formában nemesi eredetét, és nevének Körös-vidéki jelenléte a 16. század óta folyamatos jelenlétet mutat.

Első rész.

Feltevésünk szerint az 1731-ben a hányattatások után újra endrődi illetőségű család a 17. század végéig Békés vármegyei, átmenetileg nemeskereki lakos, római katolikus vallású, magyar származású és identitású volt. Az első ismert Botos a Michael nevet viselte. Mihály 1760 körül születhetett, valószínűleg szintén Endrődön. Az ő fia édesapjához hasonlóan Mihály volt, róla nem tudjuk, mikor született, de kb. 1785–90 körül. 1810-ben vette feleségül Sinkovics Máriát, akitől hét gyermeke született, de csak 3 élte mega felnőtt kort. Egyikük, a harmadik generációs Mihály,  Kotsis Máriával kötött házasságot. Ebből kilenc gyermek született, de csak három élte meg a felnőtt kort. Közülük az 1842-ben született Botos János, aki felnőve az endrődi molnár lányát veszi feleségül. Ismét 9 gyerek születik, mint apjánál, de ebből is csak három marad meg. Micsoda nehéz asszonysorsok! Minden generációban.

János fia lesz Botos Máté, aki jelen történetünk kiinduló szereplője.

Botos Máté (azaz, ahogyan ő írta alá gyönyörűen kanyarintott betűivel: „Bóttos Máthé”) 1884-ben született Endrődön, ahol az 5 évvel korábban született, de 1881-ben, kétéves korában elhunyt bátyja emlékére kapta a nevét. Máté kubikos volt. 1910-ben kötött házasságot Koncz Veronikával. Nézzük meg hát először Koncz Veronika családjának történetét!

Koncz Veronika 1892-ben a székelyföldi Kovásznán született. Édesapja Koncz István volt, édesanyja Bernát Anna.. Apja kubikus lévén, a Nagy-Magyarország legkülönbözőbb részein vállalt munkát, így kerültek Erdélybe is, majd onnan vissza, az Alföldre.

Koncz István 1859. december 12-én született Csongrádon, ott vette nőül 1885. november 23-án Bernát Annát, aki szintén csongrádi lakos volt, s előző házasságából  megözvegyülten – még abban az esztendőben másodjára férjhez ment Koncz Istvánhoz, aki az előző házasságban férjének az öccse volt. A családi legenda fenntartotta az e házassághoz tartozó különös történetet. Eszerint Koncz Illés, István öccse, udvarolt ugyan egy csongrádi leánynak, hanem aztán végül mégis Bernát Annát kérte feleségül. Az esküvő meg is köttetett, s a lakodalmat is megtartották. A vőlegény köszöntötte a vendégeket, amint illik, és fenékig ürítette a pohár borokat, amiket a vendégek egyike-másika felkínált neki. Köztük volt az elhagyott leány is. Miután Imre vele is megitta „a béke poharát” – ezt többen megjegyezni vélték – kezdetét vette a mulatság. A vőlegény azonban a vacsora során egyre rosszabbul érezte magát, s mire a menyasszonnyal elvonult, már görcsökben fetrengett. A nászéjszakán kiszenvedett, s az egynapos asszony ott állott özvegyen. Hogy a halál oka ez lett volna, azt a hivatalos iratok nem támasztják alá, nem is követte vizsgálat az esetet.

A szűz-özvegy azonban igen jóravaló leány volt, akit a gyászoló szülők: Koncz Pál és Surányi Rozál nem akartak visszaküldeni a szüleihez. Így aztán Koncz Pál levelet írt idősebb fiának, aki kubikosként dolgozott a Dunántúlon és munkája miatt nem is tudott jelen lenni öcsse lakodalmán, sőt, a temetésén sem.

Koncz István a szülői akaratnak engedelmeskedve elfogadta a fiatal özvegyet menyasszonyának és így maradt a Bernát-lány a Koncz famíliában. A fiatalok összeköltöztek tehát. Bernát Annának és Koncz Istvánnak számos gyermeke született. A felnőtt kort végül is csak hat élte meg: öt leány és egy fiú: A tizenkét gyermek közül a két fiú, az 1886-ban született István, és az 1888-ban született Pál, kántortanítói pályára ment, de az egyikük még pályája megkezdése előtt meghalt tüdőbajban, a másik két-három évvel oklevele megszerzése után (ugyancsak tbc-ben.) A lányok valamivel életrevalóbbak voltak. A hat életben maradt testvér: Anna, Veronika, Etelka, Vilma, Margit, Antal volt.  Anna még Trianon előtt elkerült férjhez Erdélybe, Mezőbándra. Az ő sorsáról keveset tudunk, bár a kapcsolatot Koncz Veronika megőrizte vele, (ezt látni fogjuk.)

Az anyaországban maradtak közül Veronka volt a legidősebb Kapcsolata ezekkel a testvéreivel volt szorosabb. (Velük a jelen írás szerzője még személyesen találkozott is.) Először hát nézzük meg ezeknek a testvéreinek a sorsát!

Vilma a század elején talán rubeolát kapott, s a betegség süketnémává tette. Csak nagyon mély, hörgő torokhangon tudott valamit mondani. Ha nem tetszett neki egy dolog, vagy egy személy, rekedtes hangot préselt ki a torkából: „Neem szherethem!” Csodálatos módon, mégis férjhez ment. Sorstársai közül talált magának egy házastársat. Szépen, sokáig éltek együtt. Két egészséges gyermekük született, akik tisztelettel voltak irántuk. (Abban az időben a nők nemigen maradtak szinglik. Botos Máténak például, Mari nevű nővére is férjhez ment, gyermekei lettek, pedig a lábát levitte a vonat a század elején. Egyébként, ha mégis egyedül maradt valaki, az szorosan integrálódott valamelyik házas testvére családjába.)

Tóni, a fiúgyermek, – „Öcsi” ahogy Koncz Veronika hívta -, Csepelre került fel dolgozni. Képzett, értelmes ember volt. Szervezett munkásként, művezető lett a Weiss Manfréd Műveknél. Egy lánya született, (angol tanárnő lett, Tótfalusi Istvánnak, a jeles magyar írónknak a későbbi felesége.) Tóni bácsi aktívan részt vett a németek elleni szabotázs-akciókban, homokot szórva a vagonok görgős csapágyai közé, amikor a visszavonuló németek el akarták szállítani a leszerelt gépeket Németországba. Ellenálló tevékenysége miatt 1948-ban megbízták a Sztálinvárosi Kohászati üzemek igazgatói posztjával. Utólag visszatekintve, szerencséjére, nem tudta elvállalni, mert agyvérzést kapott..(.Értelmét megőrizte, ő lett a Nagypapi, három unokájának. ) Kis kertes házban éltek a háború után, Csepelen, kardos feleségével, és leányukkal, Mártikával. Nyaranta természetesen a kislány gyakran töltötte a szünet egy részét Csongrádon, vidéki koszton. Hiszen olyan időket éltek, amikor a proletárdiktatúra ugyan virágzott, de a boltok még a munkásnegyedekben is szűkösen voltak élelmiszerrel ellátva… Azért mondom, hogy „természetesen”, mert Koncz Veronika roppant család-szerető volt.

Margitnak ugyancsak egy baloldali csepeli munkás lett a férje, Lajos bácsi. Az ő gyerekei is sokat nyaraltak „Nénjénél”. A II világháború után Lajos bácsiból nagy kommunista lett. Öt gyerekük volt Margit nénivel, a legkisebb éppen Koncz Veronka keresztlánya. Hiszen Margit néni, keményvonalas kommunista férje mellett is, haláláig hívő maradt. Nyúl Lajos bácsi viszont gyorsan kivette gyerekeit 1945 után az egyházi iskolákból, ahová jártak, s beszervezte őket a mozgalomba. Gyakran mondogatta sógornőjének, bízva a proletárdiktatúra hatalmában: „Az én gyerekeim urak lesznek, míg a tieid csak parasztok maradnak!”

(Hát ez azért nem teljesen alakult így… Legalább is, Veronka néni unokája már egyetemet végzett ember lett. S az unoka felesége meg a főnöke lett a Pénzügyminisztériumban két Nyúl- leszármazottnak, egy fiúnak, meg egy másik rokonnak, Lajos bácsi a Pártközpontban dolgozó, osztályvezető fia feleségének. Hiszen Lajos bácsi gyerekei kétségkívül magas polcokra kerültek, párt-alapon, de Veronka néni unokája és annak felesége az idők során még ennél is többre vitték.)

Mindenesetre, Margit néni és Lajos bácsi gyermekei az ötvenes években – mint említettük-, sokat nyaraltak a valóban paraszti sorban maradt Koncz Veronika csongrádi házában.

A Koncz testvérek közül Etus maradt otthon idős szüleivel. Ikergyerekként született, a fiútestvére azonban a születésükkor meghalt. Etus nénit gerincproblémával verte meg a sors. Méltányosnak találta mindenki, hogy ő kapja meg a családi házat. Már csak szülei gondozásáért is, hiszen ő maradt velük a csongrádi Vár-köz 3 szám alatti belvárosi házban.

Enyhe púppal, gyönge tüdővel nem volt Etusnak jó élet-kilátása. De végül is csak felnőtt, sőt, még kommendáltak is hozzá egy férjnek valót. A háztűznézőbe hozott csöndes fiatalember, foglalkozására nézve cukrász, annyira zavarban volt, hogy a kínált finom hurkának még a pálcikáját is megette.  Kallai Andor egyszerű lélek volt. Az italt azonban igen kedvelte. Érdekes módon, ha dolgozott, olyankor nem ivott, egy cseppet sem. Cukorkákat, krémeseket, tortákat, grillás édességeket csinált. Senki olyan szép diós-égetett cukros szarvast, templomot, menyasszony-vőlegény figurákat nem tudott csinálni a lakodalmas tortákra, mint ő. Abban az időben még nemigen volt bolti cukorka sem. Ő csinált színes cukorsípot, kakas-nyalókát. Ezeket az utcán árulta. Az ital miatt sokat szidta a felesége. Mégis, ő volt az, aki Veronka nénje unokáját kimentette a Tiszából, amikor egy örvény lerántotta a fürdőző kisfiút a mélybe. Senki más nem ugrott utána a folyóba. Aprócska felesége gyakran megdöngette Andor bácsi hátát az ital miatt, a nagy sodrófával. A férje azonban mindig csak annyit mondogatott: „No-no-no, mamuska!” Soha kézzel nem illette a feleségét, de szóval se. Amikor Etus néni meghalt, az öreget alig lehetett mellőle elvonszolni: sírva, zokogva borult rá: temessetek mellé! Még egy ideig élt tovább. Úgy hatvanas éveiben aztán egyik napról a másikra egyszerűen abbahagyta az ivást. Többet egy kortyot se engedett le a torkán, haláláig.

És most térjünk rá Koncz Veronika életére. Ez fordulatos, és sok bánattal teli volt. Mint kubikus gyermeke, vándor élethez volt szokva. 16 évesen ment férjhez, az ugyancsak kubikus Botos Mátéhoz. Még a lakodalmi ebédet se tudta megenni, mert a kubikus gazdának indulnia kellett új munkahelyszínére. Máté nősülése után családjával együtt mindig új és újabb munkahelyekre költözött. 1912-ben Tolna megyében, a Szekszárd melletti Sióagárd környékén dolgozott, (a Sió, vagy a Sárvíz gátjainak építésén.) Ott volt vele a viselős felesége is. Koncz Veronnak és Botos Máténak 1912-ben született meg a fia, aki a József Balázs nevet kapta Sióagárd templomában; majd született egy Ilonka nevű kislánya is, 1915-ben. Ő a tanácskormány idején, alultápláltság következtében meghalt.

Az első világháborúban behívták Mátét, s az olasz frontra került

A déli fronton teljesített szolgálatot (Rečelva-Pekenj). Itt kapta meg 1915-azt a kis összecsukható, levél-szerű papír-Betlehemet, amelyet nővére, az 1872-ben született, (és fél lábát vonatbalesetben gyermekkorában elveszített) Botos Mária küldött neki. (Most bekeretezve őrzi a Botos család. Még láthatók rajta a sebesült vérfoltjai, mert ruhája felső zsebében őrizte.) Figyelmet érdemlő és megható a megszólítás: „szeretett kedves testvér, Máté”, amiből arra következtethetünk, hogy vagy ez a szeretetteljes összetartás volt jellemző a családon belül; vagy Máté valóban különösen szeretett testvér volt, avagy mindkettő igaz. Mindenesetre János bátyja is hasonlóan szép szavakkal élt öccse felé. .Továbbá, igen elgondolkoztató az istenes szemlélet, amely visszatükröződik Botos Mária leveléből. A békési magyar és katolikus Botosok tehát híven tükrözik a 19. század alföldi parasztságának szilárd hitvilágát.

Botos Mátét, miután megsebesült 1916-ban, hazahozták. Sajnos, bár megoperálták, a gyulai kórházban mégis meghalt. Állítólag, a frissen műtött ember megkívánt egy kis töltöttkáposztát, s a gyenge gyomor nem bírta. (Édesanyja belebolondult, hogy ő okozta halálát.)

Botos Máté neve ma ott szerepel a csongrádi első világháborús emlékművön.

Koncz Veronika ezt követően napszámba járt, hogy magát és fiát eltarthassa. Így kereste a kenyerüket. De, amint mondta, neki mindig volt munkája, mert igen dolgos asszony hírében járt. Még a legnehezebb időkben is kapott munkát!

Történetünk következő szereplője Szabó Ferenc, egy már idősebb gazdaember, akihez Koncz Veronika özvegyként, másodszorra feleségül ment.

 A XIX. században, 1858-ben született Szabó Ferenc. Kalandos életű, pandúrból lett parádéskocsis, kisbirtokos szőlősgazda volt. Ferencnek hosszú ideig élt felesége, Barna Klára, akivel úri gazdája házasította össze.  Gyermekük nem lett, mert az asszony paralízist kapott, s deréktól lefele lebénult.  A húszas évek elején Barna Klára meghalt, s Szabó Ferenc  nem tudott asszony nélkül élni. Főzéshez, mosáshoz ugyanis nem értett: ezt mindig -az egyébként  béna, de ügyes – Klára asszony rendezte, szervezte meg.. Felesége halála után tehát újra megházasodott. Volt választék, hiszen a háború akkoriban minden életet felforgatott. Özvegyen maradt a városban egy másik kedves fiatalasszony, Forgó Józsefné, Lovas Viktória is. Neki ugyancsak a háború vitte el az urát.

Szabó Ferenc elvette tehát a fiatal özvegyet, Forgóné Lovas Viktóriát. Egy ideig ő nevelte Lovas Viktória előző házasságából magával hozott fiát, Forgó Józsikát. Igaz, a hagyatéki eljárás után gyámnak Forgó János nagybátyját nevezték ki, s így a Lovas Viktória fiát később a Forgó rokonság nevelte. (Azok aztán meg is tettek mindent, hogy a Forgó Józsika anyai jussát, 3 holdját megszerezzék. Nagy volt akkoriban a földéhség De mégiscsak felnőtt náluk a gyermek! Forgó József azonban nagyon szerette Szabó Ferencnét, Koncz Veronikát, s élete végéig „Kedvesanyámnak” nevezte Későbbiekben is gondoskodott róla, mintha ő is a fia lett volna.)

Szabó Ferenc második házasságát azonban Isten megajándékozta egy szép kislánnyal, Marikával. Cserébe azonban elvette a második feleségét. Lovas Viktória egyik este, sötétedés után, a temető mellett ment hazafelé a tanyáról. Liba-csapat rebbent fel a szürkületben előtte, nagy szárnysuhogással. A szerencsétlen teremtés annyira megijedt, hogy kísérteteket lát, hogy egyébként sem erős szíve felmondta a szolgálatot. Szabó Feri bácsi megint özvegyen maradt, ráadásul egy pici kislánnyal.

Hát így adódott, hogy az ismét özvegyen maradt Szabó Ferenc elvette harmadik feleségeként, mindjárt a második felesége halála után,1923-ban, az ugyancsak özvegy Botos Máténét, Koncz Veronikát. Aki elvesztett kislánya helyett kapott egy kislányt is a házasságba. („Mindig nagyon szerettem a lánygyereket” -mondta Koncz Veronika később, az unokájának.)

Jókora korkülönbség volt köztük, de azért szépen éltek. Szabó Ferenc Koncz Veronika előző házasságból való gyermekét, Botos Máté fiát, Botos Józsefet, elküldte a háztól, anyai rokonaihoz,  Annához, Mezőbándra, Erdélybe. Mint utaltam rá, ott élt Anna nővére a családjával. A fiú már kamaszodott, menjen, tanuljon valami szakmát Két kis hold szőlőjük, és egy kis föld a Nagyrétben -ez volt összes birtokuk. Ez nem volt elég mindannyiuk megélhetésére. Így esett, hogy a gyerek a Koncz Veronka fia, cipész rokonuknál, aki Marosvásárhely közelében, Bánd falucskában élt, lelt befogadásra. Tanoncnak állt be, kosztért, kvártélyért. Kemény idők voltak. Nem volt mód sokat érzelegni.

Koncz Veronikának Szabó Ferenctől is született egy kisfia, Ferike. Sajnos, ez a gyerek is hamar meghalt, (mint a kis Ilonka, Koncz Veronika Botos Mátétól való leánykája.) Ferikét hét évesen, torokgyík vitte el. (Mai ember el se tudja képzelni, milyen érzés volt a szülőknek tehetetlenül állni a betegségekkel szemben. Látni sorra-rendre a gyerekek halálát…)

Nem is élte sokkal túl Szabó Ferenc a kisfiát. 1935-ben meghalt. Kivitte a temetőbe a Szent Mihály lován rokona, Szabó Miska bácsi. Ő volt ugyanis a halottas kocsis Csongrádon.

Szabó Ferenc még időben végrendelkezett, mindent a lányára, Szabó Máriára hagyott. De az özvegynek, Koncz Veronikának örök haszonélvezetet biztosított. A házra, a szőlőjére.

A férfi nélkül maradt családba igen kellett volna egy férfiember. Visszahívták hát Erdélyből a hosszú ideje nem látott gyermeket, Botos Máté fiát, Józsefet. Az erdélyi kisebbségi élet az ő számára sem volt leányálom. A haza hívó levélnek ezért örömmel tett eleget, de nem egykönnyen. A susztermester rokon, Koncz Anna férje, ugyanis maga is nagyon nehezen élt, sok gyerekével, s nem tudta komolyabb összeggel útnak ereszteni. Éppen- hogy megvette a határig a vasúti jegyet, majd Botos József Nagylakon állást vállalt egy cipészmesternél, hogy valami pénzre tegyen szert. Onnan folytatta az útját, Csongrád városáig. Eltartott ez pár hónapig. De végül is hazaért, s beállt segédnek a helyi cipész-mesterhez.

Sok év telt el időközben, és a kis Szabó Marika, Szabó Ferenc és Lovas Viktória lánya, Koncz Veronika nevelt lánya, szép fiatal leánnyá serdült. A cipészsegéd, aki tehát nem volt vérségi rokoni kapcsolatban a leánnyal, hiszen se apjuk, se anyjuk nem volt közös, meglátta, és megszerette őt. „Kishúgát” szívesen táncoltatta a mulatságokon; még verekedésbe is keveredett miatta, a csinos lányt kerülgető fiatalemberekkel. Koncz Veronika, látván az egy fedél alatt lakó fiatalok érzelmeit, jobbnak látta összeházasítani őket. Szabó Marika ugyan még csak 16 éves volt, de Botos József cipészsegéd már viszont jócskán benne volt a házasulandó korban. Összeházasodtak hát. Meg is született 1939-ben a kis Józsika. Éppen a március 15.-i ünnepségre indultak, amikor vissza kellett fordulniuk. Hívták gyorsan a bábát; a kisfiú, ifjabb Botos József, szerencsésen megszületett  Otthon, az Árpád utca 27 szám alatti,  döngölt padlós, egyszerű kis parasztházban.