Halálos Tangó

Halálos Tangó.

Bírálatot kaptam, hogy régi korok könyveiből válogatok, hogy olvasásra ajánljam. Nos, Jókai: Az aranyember című könyve volt régimódi a kedves olvasónak. Kétségtelen, a regény nyelvezete miatt nem a könnyű olvasmányok közé tartozik, sok az idegen szó, régi kifejezés, ezeket, ha nem ismerjük, természetesen utánna kell nézni, de én ezt nem felesleges fáradságnak, nem unalmasnak tartom. Inkább úgy gondolom, hogy a nyelvezet vezet abba a korba, amelyben a történet zajlik, ott élhetünk a szereplőkkel együtt, gazdagodunk. Nos azért megfogadtam a bírálatot is és kerestem egy mai regényt, hogy olvasásra ajánljam.

Vanessa Schneider műve a Halálos tangó

nem is igazán regény,

hanem inkább emlékirat

egy színésznőről,

az alcíme szerint:

A színésznő, akit Maria Schneidernek hívtak.

 A szerző, Vanessa Schneider a színésznő unokatestvére, jóval fiatalabb, riporter, a Le Monde-nál dolgozik. Ahogy a könyvben megírja, Maria Schneider kérte őt arra, hogy legyen a segítségére, mert szeretné megírni élete történetét. Vanessa boldogan vállalkozott erre, mert rajongva csodálta Mariát. Maria azonban halogatta a munka megkezdését, nem is került rá sor haláláig. Az unokatestvér azután írta meg visszaemlékezésként, de a nagy korkülönbség miatt saját gyerekkori emlékei hiányosak voltak, ezeket beszélgetésekkel és híradásokból egészítve ki írta meg a történteket.

Elfogultsága nyilvánvaló, kitűnik az írásból, hogy nagyon szerette az unokatestvérét, csodálta és meg van győződve arról, hogy Mariát a kultikus film, Az utolsó tangó Párizsban 1972-ben tette tönkre végzetesen. Ezért a film rendezőjét Bertoluccit  és a partnert, Marlon Brandot ítéli el.

Olvasva a film készítése és megjelenése után történteket nem vitatható az illetők felelőssége a szörnyű megrázkódtatás miatt, ami Mariát érte és az utána következő úgynevezett népszerűség miatt, ami inkább üldözésnek nevezhető.

A memoárt olvasva azonban bennem nagyon sokszor felmerült, hogy valóban csak ez az esemény okozta a színésznő életének tragédiáját?

Családja, a manöken mama, akinek „változatos” életében tizenöt éves korától kezdve több apától születetett gyermeke és Mariától igyekezett megszabadulni, apa, a híres színész, aki csak akkor vesz tudomást a lányáról, amikor gyönyörű nagylány és dicsekedni lehet vele nem segítette elő személyiségének jó irányba fejlődését.

Maria családjában drog, pszichózis, öngyilkosság, szenvedélybetegségek mindenféle formája megtalálható.

Vajon segített volna egy „intimitási koordinátor”? Napjainkban, amikor már különlegességnek aligha számítanak a Tangóhoz hasonló, vagy még azt túllépő jelenetek a filmekben, színpadokon, nemcsak a művész világban, de a mindennapokban is a nőket ért erőszak ellen a társadalom megnyilatkozik különféle formákban.

Megemlíthető a „metoo” mozgalom például, amely a zászlajára Az utolsó tangó Párizsban filmet tűzte és a nők szexuális zaklatása ellen harcol. Az intimitási koordinátor szerepét és tennivalóit Ita O’Brien nevű angol színész-rendezőnő fogalmazta meg és írta meg szabálykönyvét. Egyre több filmcég alkalmaz ennek nyomán intimitási koordinátort Amerikában és bevezetése terjed Európában is.

Maria Schneider életéről szóló megemlékezés nagyon érdekes, elgondolkodtató olvasmány.

Szíves figyelmetekbe ajánlom. Olvassátok az Utolsó Tangót, írjátok meg a véleményeteket.

Remélem a FSZEK is mihamarabb kinyit és ki lehet kölcsönözni.

Szeretettel. Ibolya  

  • Cserey Mari szerint:

    Már elő is jegyeztem, egyelőre sajnos csak a saját listámon. Jelenleg én Schirley Maclaine : “Camino. A lélek utazása” című könyvében kezdtem elmélyedni tegnap este. Mindenkinek jó egészséget!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük