Igy nem lettem besúgó.

1969-ben kísérlet történt ügynökként való beszervezésemre. 20 éves voltam.

Az előzmény: 1968 tavaszán tolmácsként dolgoztam néhány napot egy francia–német cég mellett a Budapesti Nemzetközi Vásáron (=BNV). Nem tartottam alkalmasnak magamat a feladatra (a cég tevékenysége teljesen idegen volt nekem), és sérelmeztem a megbízók magyarokról hangoztatott sértő véleményét is. Ezért felmondtam a szerződést.
1969 tavaszán – meglepetésemre – a BNV levélben megkeresett, hogy a tavalyi cég újra engem kérne fel tolmácsnak. A kérést gondolkodás nélkül elutasítottam. Néhány nap múlva mégis jelentkezett egy magát BNV-s munkatársként bemutató férfi, a munkahelyi telefonszámomon– amelyet a BNV személyzetise nem ismerhetett (!) –, hogy mondanám el, mit tudok a külföldi cégről.

Elhárítottam a kérést, hiszen az előző évi néhány nap alatt módom sem volt alapos képet nyerni a megbízó francia-német cégről. A BNV-s nem tágított, találkozást kért.

Egy műszaki fejlesztő intézet könyvtárában dolgoztam akkoriban. A felettesem felhatalmazott, hogy hívjam be a kíváncsiskodót a könyvtár olvasójába. Ez a férfi ezt elutasította, és a munkahelyem közelében utcai találkozást ajánlott.
Le kell írjam, mit és hogyan mondott arról, hogy miről lehet majd őt felismerni: „Zöld nyakkendő lesz rajtam, és a kezembe’ külföldi újság lesz: a Dajli Nahrihten.” (A korabeli napilap kétnyelvű volt, fele részben német, fele részben angol nyelven jelent meg, Neueste Nachrichten, ill. Daily News fejléccel és címmel.)

Átgondoltam, s úgy döntöttem, hogy ebbe az „utcai kalandba” mégsem bocsátkozom bele.
Ám – neveltetésem folytán – úgy láttam helyesnek, ha felhívom a BNV-st, és lemondom a találkozást. A BNV hivatalos telefonszámát hívtam. Ott senki nem ismerte őt, pedig …[1]
Ezekben a percekben a vőlegényem éppen felhívott telefonon. Beszámoltam a furcsa invitálásról. „Majd én megyek el a randevúra, és megtudom, hogy ki rejtőzik az inkognitó mögött” – mondta ő lovagiasan. Így is lett. A zöld nyakkendőst számon kérte, és igazoltatta: kiderült, hogy az az ember a Belügyminisztérium nyomozója volt.

A zöld nyakkendős kisvártatva újra hívott a munkahelyemen. Erősen leszidott, mondván, „nyomozni az ő feladatuk”, és én ebbe ne avatkozzak bele … „hogy mertem utána érdeklődni” … stb. Gondolom, a feletteseitől nem kapott dicséretet.

Talán semmi sem történt azokkal a BM-aktákkal, amikben ezt a kis ügyet megtervezték. Lehet, hogy ’ad acta’ tették, de az is lehet, hogy ráírtak valamit. Például olyasmit, amit az apám ÁVO-n történt kihalgatási aktájára, 1953 elején: „Nem hajlandó segíteni nekünk. Mi sem fogunk segíteni neki.”   Esetében ígéretüket be is váltották, apámat 1953 tavaszán internálták a recski munkatáborba.
Valószínűleg kevesen ismerjük a történetet arról, hogy az ötvenes években a könyvtáros szakma egyik későbbi nagyasszonyát is megzsarolták a belügyi szervek, az ő beszervezését is megkísérelték. Hogy miként kerülte el ezt a csapdát, azt akkor mesélte el nekem, mikor – már nyugdíjasként – tagja lettem az MPEE-nek,, [2] ahova az ő ajánlásával vettek fel.

Haraszti Katalin

[1] Az ifjabb korosztály kedvéért jegyzem meg, hogy a BNV az egyike volt az akkori belügyi fedőszerveknek. Erről azonban én is csak évtizedekkel később értesültem.

(2) MPEE = Magyar Polgári Együttműködés Egyesület, civil szervezet. Alapító elnöke Mádl Ferenc jogászprofesszor, későbbi államelnök volt. Jelenlegi elnöke Győri Enikő EP képviselő.