Egyszer volt, hol nem volt.

          A három fivér

          A nagyanyánktól örökölt szőlőt kedves nagybátyánk csinálgatta, amíg városban éltünk.  Az öreg Jóska, a három fivér apja, korán árva lett. (Mint mondtam, nagyon népszerű név volt a környéken a József.) 1912-ben született.

        Apja a háborúban halt meg; édesanyja, mint hadiözvegy, hozzáment egy idősebb gazdához, akinek lett is egy kislánya tőle. Sajnos, gyenge szíve volt az asszonynak, és sokkot kapott a temető mellett felröppent libaseregtől. Így a Jóska gyerek apátlan – anyátlan árva lett. Megtanult citerázni. Egy ideig mostohaapja nevelte, majd a rokonok magukhoz vették.

      Volt édesanyjának két kis hold föld öröksége; nagy kincs volt az akkoriban. Így a rokonok használták; (hátha nem éri meg a felnőtt kort a fiúcska.) Szerencsére azonban megélte a katonakort.

      Megtanulta a paraszti mesterség minden csínját-bínját. Mikor megismertem, már idős ember volt. De még mindig kicsordult a könny a szeméből, ha eljátszotta a dalt:

„Kimegyek a temetőbe, ráborulok egy sírkőre;

Ráborulok egy fejfára, édesanyám fejfájára.

Kelj fel anyám, kelj fel, kelj fel a sírodból,

Nézd meg, milyen katona lett a fiadból „

     Megházasodott, és sorban születtek a gyerekek. A két fia után egy kislány, majd még egy fiú. Ez mentette meg a II. világháborútól: Horthy idejében a nagycsaládosokat nem hívták be. (Szálasi, az átkozott, már megtette volna. Hála Istennek, már nem volt módja rá.)

   Saját két keze munkájával kis vagyonkát szerzett: az ötvenes évekre már 20 holdja volt. De jött a TSZ-esítés . Majd a szíve szakadt meg, amikor be kellett adni szeretett lovait a TSZ-be. Holtáig emlegette, siratta állatait (Ő még az a fajta ember volt, aki a régi elbeszélés szerint úgy köszöntötte az ismerősét: „Hogy van a lovad, és a családod?”).

 A rendszerváltás után visszakapott kis földjével már nem tudott mit kezdeni. Csendesen elment egy hajnalon az örökkévalóságba. Fiam verssel búcsúzott el tőle, amikor elment közülünk.

..Luceat…

Hogy feljött a nap már ott feküdt

tágra nyitott szemmel holtan

s a rőt rügyek a tőkén szóltak

Idősb Forgó József hol van

Felnyiffant a koca élesen

s a baromfi az ólban

értetlen verdesett szárnyaival

A kedves öreg gazda hol van

De tudta már odafent valaki,

aki sorsokat metszeni szokott,

s gyengéd ujjakkal kifejtette

kezéből a vándorbotot.

Kutyafiú a vénember mind

csatangol, játssza a legényt,

s a csorgó könnyű szőlővesszők

siratják holtában szegényt.

Ajánlás:

Herceg, ki mindig megemlékszel

szolgáidról, itt a pohár

két öreg keze szüretelte

ízes bor, jó bor a kadar

aztán játsszad el citeráján

nótáját nekünk a borért

s ha nem restelled, imádkozzál

idősebb Forgó Józsefért.

(Botos Máté)

       Egy szem kislányuk az asszony szemefénye volt. Sajnos, egy tökéletlen diagnózis miatt 15 évesen meghalt. Édesanyja már elkészítette a lányának a menyasszonyi ruháját: abban az időben korán férjhez mentek a tanyai lányok. Végül is nem lehetett szép, fehér menyasszony: ebben a ruhában ravatalozták fel. A fájdalom soha nem múlt el édesanyja szívéből.

        A három felnőtt kort megért gyermekükre nem panaszkodhattak a szülők. Jó emberek lettek a fiúk, dolgosak, szülő-tisztelők. Ők is eljutottak a katonasorba mint édesapjuk. Sok történetet idéztek fel nekünk azokból az időkből – nem is annyira rossz szívvel. No, nem a Néphadsereg politikai tisztjeire emlékeztek szívesen. A bajtársi közösség azonban jó emlékeket hagyott bennük. Mindegyikük megházasodott – egyikük kétszer is. Neki három gyermeke lett, a másik két fiúnak kettő-kettő.

          Dolgos emberek, valóságos ezermesterek voltak. Mindent meg tudtak csinálni. Olyan kőműves, ács, burkoló munkát végeztek, hogy az szakembereknek se vált volna szégyenére. Munkahelyükről nyugdíjba menve, kis zártkertjükben dolgozgattak, meg ahol még szükség volt a munkájukra. A földhöz, állatokhoz is értettek, hiszen gyerekkorukban mellettük nőttek fel. Csirkét, disznót tartottak, nekünk is neveltek. Emlékezetes disznótorok voltak náluk, olyan hurkát-kolbászt azóta se ettem.

         A mi kis tanyánkat is ők tartották karban, amíg le nem költöztünk. Amikor hazaköltöztünk nagyanyó csongrádi tanyájára, úgy átépítették, kibővítették az egykori kunyhót, hogy máig is benne lakunk. Szőlőhöz, gyümölcsfához jól értettek. A szőlőgazdaságunkkal úgy törődtek, mintha a maguké lenne. Kis füzetben jegyezték a ráfordított időt. Soha nem csaptak be, nagyon méltányos díjat kértek. Bürokrácia nem kellett. Papír se. Itt az adott szó elég volt. Elég gyakran így van ez még ma is, a vidéki emberek között.

         Lepusztult addigra az egykor a TSZ által elvett és kordonos művelésűvé átalakított szőlő-területünk; alig éltek a tőkék. Úgy tűnt, ki kell az egészet vágni, de az egyik testvér észrevette: vannak még élő rügyek a tőkén. „Ne b…d ki, akkor ezt babusgatni kell!” – mondta a fiatalabb. „Babusgatták” hát, és életre kelt a szőlőtelepítvény. Ha nem is az egész, – mert egy részéből akácerdő lett, mert nagyon gyenge volt a homokos talaj -, de maradt vagy két hektár, ami még egy negyedszázadon át 100-110 mázsa szőlőt adott. Ha nem is nagy haszonnal, de fenn lehetett tartani a kis gazdaságot. Gondolta a gazda: ehhez kellene egy pincét csinálni. Nekifogtak hát a fivérek. Ásták, ásták a homokot.” Ide figyeljen, doktor úr!” -mondta a földet a gödörből kihajigáló, pacemakeres idősebb fivér… (Akinek orvosa kíméletes életmódot javasolt…) Neki az volt a „kíméletes élet”, ha örömmel dolgozhatott. Alkotott. És valóban, a maga részéről még jó negyedszázadot ráfejelt a pacemaker beültetésére, ez az életében magát el nem hagyó, kemény parasztgyerek.

         De ahogy ásták a gödröt, mindig bedőlt fala, s a kiigazítások után egyre nagyobb lett. Úgy, hogy végül is jókora pince lett belőle; fölötte egy takaros felépítménnyel. Mindent ők maguk csináltak; nem kellett mesterembert hívni, csak a víz-gázszereléshez. Mert úgy hozta a sors, hogy a gázt is be lehetett vezetni- saját költségen- a szőlőhegyi útról. Így ma a tanya minden komforttal ellátott.

 Ma ez a második építmény vendégházként szolgál.

         Az idősebb fivérhez az építkezés után odament a gazda: „Nézd csak, mit találtam a szétterített homokban! Ezt a cserepet se tegnap égették ki… Meg egy lófogat!” Vakarta a fejét bátyánk. „Hát, az igazság… az igazság… Az igazságot nem lehet eltagadni… Találtunk egyet-mást. De nem mondtuk meg neked, mert sose lett volna készen a pince…” A lófog, a cserepek, bizony ezer évnél is régebbiek voltak.

         Később a gazda régész fia csinált néhány további „próbafúrást” a nagy telken. Megállapítható volt némi szerény leletből, hogy valószínűleg avar kori sírok lehettek a dombocskán. Tudták a régiek, hogy melyik a víz nem járta hely! Oda temetkeztek… Valóban: a nagy tiszai árvizek idején is száraz maradt a pincénk. Valahogy furcsa, jó érzés, hogy ősi, lakott földön élünk.

         A három fivér azóta eltávozott az élők sorából. Ki így, ki úgy. Évente össze szoktuk hívni a rokonságot. Négy fiú unokából csak egy nősült meg, ő is igen későn. Gyerek nem lett egyiküknél sem. (Csak a legidősebbik fiú-unokának lett nagyobb családja. Ő viszont elköltözött, Ausztriához közel él. Ott van munkalehetősége; átjár a sógorokhoz dolgozni.) A két lány unokából is csupán egynek van egy szem fia, egy élettársától …

Városunk még az ötvenes években 23 000 főt számlált. Mára már csak 16 000 lakosú. „…pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk. (Tompa Mihály)

Botos Kata

  • Lászlóné Cserey szerint:

    Milyen szép, hogy részletesen be tud számolni az ősök életéről.

    • admin szerint:

      Arra szeretném biztatni a Publika olvasóit, hogy írjanak minél többen a megjelent írásokhoz véleményt. Köszönöm az eddigieket.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük