György Károlyné Rabi Lenke

A közelmúltban jelent meg egy könyv, egy történeti munka: ’Elsődleges célpontok. Almásfüzitő és Szőny a második világháborúban. Írta és szerkesztette: Rabi Lenke’

Magyar-történelem-könyvtár szakos diplomával sikeres és eredményes könyvtáros, könyvtárigazgatói pályát tud maga mögött. Vajon mi indította őt erre a valószínűleg évekig tartó kutatómunkára, rendszeres gyűjtésre, a rengeteg adat, dokumentum átböngészésére, rendszerezésére?  S végül a könyv megírására, aztán a könyvkiadás fáradalmainak vállalására?

A komáromi Jókai Mór Városi Könyvtárban először a Jókai- és helyismereti gyűjtemény gondozását kapta feladatul, és rácsodálkozott hogy ez a különgyűjtemény és a benne rejlő lehetőség micsoda „kincsestárat jelent”!

Az első nagysikerű helytörténeti kiállítás megrendezése után határozta el, hogy Komárom történetének ezt a 6 évét (1939-45-ig) átfogóan fogja feldolgozni. Magával ragadta a feladat, óriási energiákkal és elkötelezettséggel kezdett hozzá. S ezt – a tudatnak és a léleknek egyaránt szükséges, emlékező rendszerezést kitartó, nagy szorgalommal, pontossággal végezte, mindvégig szigorúan tartva magát a bizonyítható valós tényekhez, történésekhez. Lenyűgöző a könyv egyszerű stílusa, s az a tárgyszerű hatalmas tényanyag, amelyet összegyűjtött, és valahol átsugárzik rajta a női látásmód finomsága is.

„Kapcsolatrendszer alakult ki”Interjú Györgyné Rabi Lenkével

„Mindenkinek megvan a saját nagysága. Mindenkinek megvannak a maga szép érzelmei és gondolatai, álmai és törekvései. Mindenki vágyik arra, hogy változzon és jobbá váljon, hogy egy kicsit hozzátehessen a világhoz… És minden ilyen emberben ott él a hétköznapok hőse, aki nem sajnálja az erejét arra, hogy álmaiból minél többet megvalósítson.”
Delia Steinberg Guzmán

– Miért olvasol ilyen könyvet? –kérdezte váratlanul betoppanó barátnőm, amikor rápillantott annak a könyvnek a címlapjára, amelyet megérkezésekor nagy hírtelen csak a  konyha asztalra borítottam, hogy egy teát készítsek számára. ’Elsődleges célpontok. Almásfüzitő és Szőny a második világháborúban. Írta és szerkesztette: Rabi Lenke’ – ez volt a könyv. – Milyen „ilyen”? – kérdeztem vissza, bár sejtettem a választ. – Háborús, tele szenvedéssel, rengeteg adattal. Mit lehet ezzel kezdeni? Rossz volt, elmúlt. Lépjünk túl rajta. – sorolta érveit nehéz gyermekkort megélt barátnőm, aki épp az a korosztály, amelybe Rabi Lenke is tartozik. A háború után születtek majd tíz esztendővel, de a szüleik, nagyszüleik révén sokat halhattak még a háborús életről. De nemcsak hallottak, hanem meg is éltek sok mindent a háború hosszú távú hatásaiból. Megélték az anyagi világ szintjén a szegénységet, az éhezéstől kezdve, az anyagi szűkölködés különböző formáin át  és megélték  ugyanezt szellemi- és lelki vonatkozásokban is. De erről ugyanúgy nem való beszélni, tartja a mai magyar kultúra, mint ahogy szüleink, nagyszüleink, dédszüleink sem tartották valónak. Persze sok oka van s talán még több következménye, hogy ők hallgattak, hallgatnak. És bizonyára az emberi természet egyik alapvonása is lehet, hogy nem szeretjük felidézni a velünk történt bántalmazásokat, fenyegetettséget és sok másfajta traumatizációt. S együtt érzek barátnőmmel, mikor azt mondja, hogy még csak hallgatni sem jó érzés, nemhogy elképzelni ezeket a nehéz történeteket. – Ha beszélünk ezekről a dolgokról, könnyebb lesz? Akkor nem fog újra megtörténni? – kérdezi saját álláspontját védve. – Öröklött terheinkkel akkor tudunk valamit kezdeni, ha felismerjük, hogy tennivalónk van vele. Először is tudunk róla, hogy mi történt valójában, s így rájöhetünk, hogy nem sorsnak, fátumnak, végzetnek kell tartanunk, ami történt, hanem örökségnek. Ha azt tanuljuk, hogy jobb ha nem beszélünk valamiről, ha mindent áthat a titok, a némaság, a homály akkor az komoly feszültséget kelt, a már egészen kicsi gyermekben, a családban, a tágabb közösségekben egyaránt. Ez a transzgenerációs trauma, amelyről úgy 15 éve kezdett beszélni a pszichológia, amikor esetek sorozatán át fedezték fel, hogy azokban a családokban, ahol senki nem beszélt a családtagokat ért háborús traumákról ott veszélyeztetettebb voltak a következő generáció tagjai.  A náluk kialakult betegség, viselkedés-, vagy teljesítményzavar fő oka a megnevezhetetlen feszültség következtében történhetett.  Az utódok nem tudták felmenőikről sem azt, hogy mi a származásuk, sem azt, hogy mi történt velük, s ez az eltitkolt tény komoly traumákhoz vezetett az unokák esetében. Ugyanezt tapasztalták a kitelepített családok utódainál, vagy ott, ahol a nagypapa elveszett Doberdónál, vagy megfagyott a Don-kanyarban. Mivel ezek hatalmas traumák, csak több generáción keresztül tudjuk feldolgozni őket, s ezért rendkívül fontos, hogy tudjunk róluk.

S ezt – a tudatnak és a léleknek szükséges emlékező rendszerezést végezte Rabi Lenke kitartó, nagy szorgalommal, pontossággal,  mindvégig  szigorúan tartva magát a bizonyítható valós tényekhez, történésekhez. Szinte egy szuszra olvastam végig a könyvét.  Lenyűgözött egyszerű stílusa, s az a tárgyszerű hatalmas tényanyag, amelyet összegyűjtött. Több számomra eddig ismeretlen fogalmat, történést, jelenséget tisztázott.

Vajon mi indította őt erre a valószínűleg évekig tartó rendszeres gyűjtésre, a rengeteg adat, dokumentum átböngészésére, rendszerezésére?  S végül a könyv megírására, aztán a könyvkiadás fáradalmainak felvállalására?

Hogy honnan jött a téma? – gondolkozott el hangosan a kérdésemen Lenke. Elsőnek a gyermekkori emlékek jutnak eszembe. Akkoriban – a hatvanas években – nem volt napközi és a nagyszüleim vigyáztak rám, míg édesanyám dolgozott. Velük nagyon sokat beszélgettünk a múltról.

Én Naszályon születtem, édesanyám Szomódon. Tőle is sok háborús élményt hallottam, mikor elvitték őket honvédelmi munkára – 16 évesen – sáncokat ásni, aztán meg, ahogyan elrejtették őket az orosz katonák elől. Sok történet volt a civileket ért atrocitásokról. Egy anekdota-füzért őrzök emlékeimben a háborús időkről, természetesen ezekről akkor, a gyerekkoromban csak a családban lehetett beszélgetni, másoknak nem volt szabad elmondani. Naszály, Szomód, Füzitő községek közel vannak egymáshoz, a történetek szereplőit vagy a leszármazottait személyesen is ismertem. A háborús idők tárgyi megnyilvánulásait is látni lehetett sokfelé. Házunk hátsó bejárati ajtaján le volt festve annak a géppisztolysorozatnak a nyoma, amelyet nagymamám után eresztett egy orosz katona, amikor kiugrott a hátsó ajtón és mezítláb rohant éjnek idején, hogy segítséget hívjon.

Ez már a harcok után történt. Megjelent a háznál egy helyi ember egy csomó orosz katona kíséretében és bort követeltek. Nagyon durván és erőszakosan viselkedtek. Leszakították a konyhaszekrényt is. „István add elő a borodat, mert különben lelőnek!” – tolmácsolta az oroszok önkéntes segítője. Ekkor ugrott ki a nagymama az ajtón, segítségért rohanva. Bor persze nem volt, azt már az előző beszállásoló katonaság eltüntette. Végül is az mentette meg a helyzetet, hogy nagyapám, aki hosszabb ideig harcolt az első világháborúban a keleti fronton, és kicsit tudott oroszul, beszélgetni kezdett és sikerült őket lecsendesíteni.

Én tanár lettem. Inkább magyar-német szakra szerettem volna menni, de azon a főiskolán nem volt ilyen párosítás, így magyar-történelem szakra vettek fel. Akkor inkább érdekelt a nyelvészet, mint a történelem. A szakdolgozatomat is nyelvészetből írtam. Semmi extra érdeklődésem nem volt a történelem iránt. A könyvtárban – komáromi Jókai Mór Városi Könyvtárban – mikor 1991-ben megkaptam feladatul a Jókai- és helyismereti gyűjtemény gondozását, felfedeztem, hogy ez a különgyűjtemény, és az ahhoz kapcsolódó szolgáltatások micsoda „kincsestár” a könyvtár és az olvasók számára.  1994-ben csatlakoztam a Helyismereti Könyvtárosok Szervezetéhez, ahol sok azonos érdeklődésű kollégával találkoztam, az évek során barátságok is szövődtek. Szakmai napokon, konferenciákon, vagy az azt követő baráti beszélgetéseken a kollégák a saját kutatásaikról is beszéltek. Ifj. Sarkady Sándor barátom, ki a Nyugat-Magyarországon lezuhant amerikai gépeket és a pilóták sorsát kutatta, sok érdekességet mesélt a témáról, és kapacitált, hogy foglalkozzam Komárom és a környező ipartelepek bombázásával, és légi eseményeivel, mert még sok a „fehér folt”, van mit feltárni. Ez olyan 2006 körül volt. Így láttam neki a „repülős” anyagok kutatásának. Sok repüléstörténeti munkát összeszedtem, olvastam a szakirodalmat.  A helytörténet iránt érdeklődő törzsolvasóink, és kutatók segítségével szemtanúkkal készítettem interjúkat. 2009-ben a komáromi bombázások 65. évfordulójára aztán ebből az anyagból tudtam, tudtunk egy nagysikerű helytörténeti kiállítást szervezi a könyvtárban. Korábban is készítettem könyvtári kiállításokat a Jókai- és helyismereti gyűjtemény népszerűsítésére, pl. ezt a kiállítást megelőzte már két másik is: az 1956-os történések 50. évfordulójára és a komáromi Jézus Szíve templom felszentelésének 70. évfordulójára készített összeállítás. Ezeken a kiállításokon csak úgynevezett könyvtári anyagokat állítottunk ki. Aprónyomtatványokat, könyveket, leveleket, képeslapokat. Nagy sikerük volt a könyvtárlátogatók és a lakosság körében. Úgy érezték ez róluk, az ő életükről szól, ezek az emlékek az ő emlékeik is. Ennek hatására hoztak anyagokat a könyvtárba: „Látom, itt van a legjobb helyen.” mondták és hozták a képeslapokat, fotókat, leveleket, régi újságokat, hivatalos iratokat. A napi eseményeket ezekből lehet a legjobban követni. Ez volt a hozadéka a kiállításoknak. Sok szemtanúval ismerkedhetem meg, akikkel kialakult egy kapcsolatrendszer.

Az anyag egyre bővült, és így jobban láthattam, hol vannak még fehér foltok. Ekkor határoztam el, hogy Komárom történetének 6 évét 1939-45-ig fogom összefoglalni. Komárom több szempontból stratégiai célpont volt. Itt ment át ugye a Budapest-Bécsi főút, a kelet-nyugati, észak-déli vasútvonal csomópontja volt, a Duna fontos szállítási útvonal, és itt voltak a hidak, a közúti és vasúti átkelés lehetőségével, nem beszélve az erődökben és a laktanyákban elhelyezett katonákról. A város közelében lévő ipartelepek, elsősorban az olajfinomítók az ellenség kiemelten fontos célpontja volt. Aztán a háború utolsó fél éve, Komárom történetének egyik tragikus időszaka: a Csillagerődben a Gestapo és a nyilasok által elfogottak gyűjtőtábora volt, ahonnan a foglyok nagy részét Dachauba vitték, a Komárom környéki páncéloscsaták, és a márciusi véres harcok és bombázások. Ennek feldolgozása volt tehát a célkitűzésem. Elkezdtem gyűjteni az anyagot. Az otthoni könyvtáramat is így alakítottam. 2013-ban jött a nyugdíj: úgy gondoltam, hogy most már „rávethetem magam” a témára. Elmegyek végre a levéltárakba, könyvtárakba, ahova eddig nem jutottam el, mert a könyvtár igazgatása sok más feladattal, felelősséggel, kötelességgel járt.ja Lenke. Éppen 100 éves lett a szőnyi Gyürky-Solymosi kastély.  Nagy reprezentatív kiállítással készült rá a Klapka György Múzeum. A kutatásra egy csapatot szerveztek, és felkértek engem is hogy csatlakozzam. Nekem jutott a családfa egy része, Gyürky Alice és Aladár családja. Ez is egy olyan izgalmas téma, helyi levéltárba kellett mennem, régi emberek életét megismerni, felkutatni szemtanúkat, alkalmazottakat, szolgálókat. Újabb kapcsolatok alakultak. Rájöttem, hogy az Országos Széchenyi könyvtárban dolgozik egy kolléga, aki az egyik rokon főúri család leszármazottja. Elkezdtünk levelezni, s ő megértette, hogy engem, mint helytörténészt érdekel a család. Segítségével a most Virginiában élő Gyürky rokonokkal is kapcsolatba tudtam kerülni. Sok személyes adatott kaptam. A kutatócsapat jól összedolgozott, folyamatos e-mail váltásban voltunk, az új információkat rögtön megosztottuk egymással, így gyorsan haladtunk. A munka eredménye a múzeum nagy érdeklődéssel kísért kiállítása volt az egykori Gyürky-kastélyban, és egy kiadvány, melyet azonnal elkapkodtak az érdeklődők.
A kastély-kutatás közben sok helyi háborús adatra bukkantam, melyet felhasználhattam a saját munkámban.

A könyv közvetlen előzménye Almásfüzitő községhez kapcsolódik. Még a 2009-ben tartottam egy előadást az almásfüzitői nyugdíjas klubban az olajfinomítók bombázásáról. Később ugyanebben a témában egy nyugalmazott olajipari mérnökasszonnyal közösen írtunk egy dolgozatot a MOL ipartörténeti pályázatára. A sikeres pályamunkánkból egy példányt eljuttattunk a füzitői könyvtárba is. Ezt olvasta Füzitő polgármestere, és kiadására tett javaslatot. Ekkor kértem, hogy adjon még legalább egy évet a további anyaggyűjtéshez. 2014-ben Almásfüzitő bombázásának 70. évfordulójára elkészült az összegezés, s így született meg aztán 2014 őszére a könyv. Sokat dolgoztam, nehéz volt a határidőt tartani, adott időre összeszerkeszteni.
– Hogyan tudod szóra bírni az embereket, hogy a régmúltról, és sokszor személyes  emlékeikről beszéljenek? – Nehéz elnyerni a bizalmat. Persze kell hozzá az ember a személyisége is. Megbízhatónak és hitelesnek kell lenni. Magamévá tenni a kérdést, átérezni, hogy az milyen fontos az illetőnek. Sok háttér információt kell előtte összeszedni. De sok „nyeresége” van a személyes kapcsolatoknak. Például volt egy kutató, akinek én adtam anyagot, amikor nálunk kutatott a könyvtárban. Megkeseredett és bizalmatlan ember volt, s hirtelen, még a bombázási kiállítás előtt meghalt.  Aztán elvittem özvegyének a bombázásos kiállítás katalógusát, ő pedig nekem ajándékozta a férje összes repüléstörténeti anyagát, ami nagy megtiszteltetés volt számomra. (Igaz, akkor már a saját gyűjtésem több volt.) Aztán egy másik érdekesség, hogy én, mint nő látom a csaták izgalmát, mikor mesélik. Ez sokat számít. Több mint húsz éve hallgatom a Komáromi napok alkalmával rendezett történészkonferenciák 1848/49-es előadásait.  Az egyik témája az 1849. évi herkálypuszta-i nagy csata volt, s végég a csata nagyszerűségét, a katonai teljesítményeket hangsúlyozták a hadtörténész (férfi) előadók. Én meg azt láttam benne, hogy mit szenvedtek azok a honvédek és tisztjeik, s hány fiatal maradt ott a harcmezőn! Nem tudok túllépni azon, hogy nő, s egyben lánytestvér, feleség, anya vagyok, és hogy milyen fájdalom lehetett azoknak a nőknek az apák, férjek, fiak elvesztése.

 A könyvednek fő erénye a hatalmas és pontos tényanyag és ugyanakkor mégse veszel el benne. De az olvasó se. Ezt hogy éred el?  – Igen, adatokra épülnek és nem követnek koncepciót. Így lesz valóságosabb.

Említettem, hogy gyerekkoromból is, meg későbbről is volt egy anekdota füzérem a történtekről. Aztán ahogy haladtam az anyaggyűjtésben egyre inkább érdekelni kezdett, hogy hogyan is volt valójában. Az akkori szőnyi jegyző pl. nagyon pontosan végezte a munkáját. Minden eseményt regisztrált. Halotti anyakönyvekben a sok áldozatot. A falu története szinte kiolvasható a levelezéséből, hivatalos irataiból.

Bennem is van egy ilyen pontosságra törekvés. Ezt akkor tanultam meg, amikor érettségi után a Megyei Gyógyszertári Központban dolgoztam. A gyógyszerelosztás volt a fő feladatunk. Akkori főnökasszonyom precíz és pontos ember volt, és ugyanilyen munkát követelt tőlünk is.  Ott tanultam meg, hogy felelősséget kell vállalni azért, amit csinálok, nem lehet kicsit sem hibázni, hiszen súlyos következménye lehet a tévedésemnek. Gyógyszertári kémiát tanított nekünk egy gyógyszerész-kémia tanár, aki enciklopédikus műveltségű volt. Kémiaóráit kultúrtörténettel, művelődéstörténettel és irodalmi ismeretekkel színesítette. Tanár koromban gyakran eszembe jutott, s próbáltam követni példáját. Hát valahogy így tudtam átvinni egyik szakmáról a másikra a tanultakat!

Aztán tanár lettem, általános iskolába kerültem. A gyerekekkel való foglalkozás is nagy felelősség, és öröm, s valahogy örök fiatal marad az ember a gyerekek között. A tanításban szerzett tapasztalataimat fel tudtam használni, amikor a gyerekkönyvtárba kerültem. Akkori könyvtári főnököm rábeszélt, hogy végezzem el a könyvtárszakot, így a szombathelyi főiskolán szereztem újabb diplomát. Eleinte nagyon tiltakozott a lelkem a könyvtári szabványok ellen, de rájöttem az értelmére, és persze Szombathelyen is kiváló tanárokkal találkoztam.

Iskolai könyvtári szaktanácsadó lettem, szerkesztettem katalógust, de voltam olvasószolgálatos és feldolgozó is. A könyvtárban az elsők között tanultam meg a számítógép használatát. Akkor már tudtam, hogy minden munkakör, minden könyvtári munka alapja a pontosság! Persze ha visszagondolok, már a szakdolgozatomban is komoly gyűjtőmunkát kellett végeznem.  Kartonokra írtam a neveket, táblázatokba rendeztem, elemeztem és rendszerezem.

a kezdet

 – Élettörténetedből, szakmai munkád ismeretéből úgy tűnik számomra, hogy nagyon kitartóan és sokat vagy képes dolgozni.  Honnan ez a nagy energia? – Nem vagyok szakmai megszállott, mert magam is megérzem, ha másra van szükségem. Szerencsére visszajárhatok a szülői házba, s mikor nagyon fáradt vagyok, kimegyek Naszályra, leülök a teraszra és érzem, hogy jön, hogy feltölt az energia. Most már sokat segít a munkában a tapasztalat, a gyűjtőmunka szervezése. Előkészítem az anyagot, rákészülök. Aztán jó elfáradok, de eredményes.

Többen kérdezték, hogy mit fogok csinálni, ha nyugdíjas leszek. Azt válaszoltam, hogy eddig sem unatkoztam sose, nem most fogom elkezdeni. Szeretek főzni, kertészkedni, barkácsolni, hímezni. Példaként a nagymamám van előttem, aki végigdolgozta az életét. Kemény asszony volt. Sok tragédiát élt meg. Háborút, majd a kulák listát, elvették mindenüket, meghurcolták a családot. Sokat számított, hogy hívő reformátusok voltak. Egyik női mintám ő. A sokat dolgozó, küzdő asszony. Mindig volt célja. Ha más nem, hogy enni adunk a családnak. Ez fontos. A megbocsátó szeretetet, és a szépségek iránti fogékonyságot édesanyámtól kaptam. Ő a másik nőalak, aki a példaképem.

Én pedig egy bibliai idézettel  tudom megköszönni Lenkének az interjút: „ És ha valaki az igazságot kedveli, fáradságának gyümölcsei  kiváló erények, mert megtanít mértéktartásra és okosságra, igazságosságra és erősségre…” (BölCs 8.7)

Készítette: Dr. Kovács Csilla

Pro Urbe díj átvételén