Emlékmorzsák

Nyár volt, néhány évtizede. Vidám gyerekzajtól volt hangos a tanya.  Barátnőm és unokái nyaraltak nálunk egy hétig, és a sajátjaim, akik a nyár nagy részét mindig itt töltötték.  A Tisza-látogatások, a csongrádi strandfürdő és uszoda, továbbá a helybeni gyümölcsök, finom, egyszerű ebédek adták a varázsát a csongrádi napoknak…. Volt a telken teniszpálya, kosárlabda -pálya is; kisebbek, nagyobbak megtalálták a szórakozást. Esténként, a pályán, néztük a csillagokat és szebbnél szebb népdalokat énekeltünk. Ki nem maradt volna a 

• „Megyen már a hajnalcsillag lefelé…” Meg a
• ” Gyere ki te gyöngyvirág mert felkelt a holdvilág jaj, 
• Majd kimegyek, sz ’ ott lakom, csak a lajbim bongolom, jaj…”  
• Sok nótát énekeltünk a Tiszáról is: 
• „Túl a vízen zörög a jég, túl a vízen zörög a jég,
• Hát te rózsám, élhetsz e még…
• Élek -élek, de csak elig, élek -élek de csak elig,
• nálad nélkül lassan telik…”
•  És hát a játékok!  Barátnőm remek színész volt, bábjáték formában adta elő régi gyermekversikéinket…  

„Ekkora, mekkora, akkora— Mint egy babszem, akkora… Minden tettre, mindig kész, A bátor kis vitéz.” 

No, és az egyik legkedvesebb játék: A három aranyásó… Ezt szcénára én „rendeztem”.  A szilaj nádparipán” nyargaló gyerekek előadták a mohó három aranyásó történetét, az én saját gyerekkori dalocskám alapján.  

„Három aranyásó ment a hegyekben a vízesés felé… Halihó!  Az aranyért!  De jött egy negyedik szép aranyásó a vízesés felől; Halihó, s hozzájuk ért. Megirigyelték az idegen szép lovát. Leütötték a lováról, majd elvették az aranyát…” 

Hárman „lovagoltak”, helyben járva, a negyedik- velük szemben állt, – azaz, jött…  Miután leütötték, kiállt a játékból, s a többi folytatta a lovaglást, ismételte a három aranyásó szövegét… De aztán egy kis jelenetben a következő történik: 

„A Jimnek súgta Joe: hárman osztozni nem jó, mert így túl kevés jut nékünk! Máris egy golyó süvít, s leesik a harmadik… Fontos, hogy mi ketten élünk!  S a két aranyásó, ment a hegyek közt a vízesés felé… halihó! az aranyér’.” 

A két gyerek „lovagolt” tovább, ismételve a dalocskát…  ”Az aranyér’ az aranyér’!…  De lehajolt Joe, mert rafinált ember volt; ám Jimmy sem rest, és résen volt, S így egyszerre szólt a két colt…” 

Mindketten elvágódtak… Aztán a három aranyásó, és a negyedik, összeállva, énekelte a TANULSÁGOT: 

„Ebből a tanulság, ha józanul élsz, az sokkal többet ér…Hát ne fuss, az aranyér’!”

 Hányszor, de hányszor eljátszottuk ezt…  Szomorú, hogy ma mindenki fut, „az aranyér’…” És rafinált módon gyilkoljuk egymást.   Nem érünk rá játszani a gyermekekkel; az okostelefonokra hagyjuk őket, a társaság-keresésben…

Megszépít mindent a múlt; de azt hiszem, örök érték az a sok emlék, amit megőriztünk ifjú korunkban. Hiszen több, mint hatvan éve, minden nyarunkat itt töltöttük, a Nagyanyó szőlőjében. Volt, amikor már el tudtunk jutni máshová is, Erdélybe, a Tátrába, Krakkóba, Bulgáriába; sőt, amikor a gyerekeim kamasz-korúak voltak, Görögországba, Olaszországba is. Mégis, a szabadság nagy részében a csongrádi szőlő volt a hely, ahol regenerálódtunk.  

Akkoriban még nem volt ilyen markáns az időjárás-változás: voltak telek is, nyarak is. A Tisza olykor magasan fent volt, olykor remek sáros partja volt. Volt, hogy csúszdáztunk a sáros parton. Igen vicces volt, még a kutya is velünk jött, igaz, ő nem fenéken szánkázott a vízbe, hanem leszaladva… Ez az első kutyánk, Döme, remekül úszott…  Nagyon szerették egymást a gazdájával; a kutya részéről amolyan életre-halálra szóló szerelem volt ez.  Amikor férjem átúszta a Tiszát, kétségbeesetten utána ment a túlpartra. A víz kicsit lesodorta a férjemet; de a kutyát nem... Nyílegyenesen ment át a túlpartra, és terelgette vissza a gazdáját, oda, ahol mi izgulva vártuk… A Tisza nem egy erecske, nem lehet a   sodrásával játszani… (Ma már tudjuk: nem is engedélyezett az átúszása, hivatalosan.) 

Gazdája 45-50 éves korában még rendszeresen futott vele esténként, 5 -10 kilométereket. Egyszer egy kötekedő részeg inzultálni próbálta, erre a kutya kétlábra állva, félelmetes vicsorgással zavarta el az illetőt… Máskor egy táborhelyünkön, a Tisza parton, egyedül voltam vele. Hosszú pórázon vigyázott rám és a csomagokra, amíg a többiek túráztak. Egy nem túl jó arcú ember közelített: „Nem bánt a kutyuska?” – kérdezte. „Ha jó ember, akkor nem bántja!” -válaszoltam. „No, akkor inkább elkerülöm magukat” — szólt a koma…

 Itt aludt Döme nyaranta, a csongrádi kunyhó előtt. Nem is ért soha baj bennünket, a nyitott ajtó mellett. Pesti házunk udvarán ugyancsak  jó őrző volt; bejárással akár a lakásba is. Megsirattuk, amikor elment… Azóta mindig van kutyánk, hol kettő, hol több. Most is, ha lejönnek unokák, vendégek, vidám csapat megy el a kutya-körre, sétálni, reggelente, s napközben itt hevernek a közelünkben.  Mára már nagyobbacska ház épült a kunyhó helyén- ami magába foglalja az eredeti épületet -, elég sok vendéget tud olykor fogadni.   Ha esténként énekelgetünk, a kutyák szinte oda bűvölve hallgatják.  

Igen: a természetközeli élet, a szeretetközösség ember és ember, de ember és állat között is csodás erő.

. Botos Kata