Történelmi emlék

Ezerkilencszáznegyvennégy novemberben, amikor a frontvonal elérte a falunkat, Üllőt, a harci cselekmények elől a lakosság elrejtőzött, ki hova tudott. A mi családunk a házunk pincéjébe költözött, szép nagy, ablakos pince volt, befogadtuk oda a szomszédházban lakókat is.

November elején a szovjet parancsnokság elrendelte a falu kiürítését, az orosz patrolok sorra járták a házakat és az embereknek el kellett hagyni a házukat és Ócsa felé a faluból is el kellett menni. Ki hogyan tudott. leginkább gyalog, batyuval a hátukon. Családunknak szerencséje volt, hogy a nagynénéméknek az orosz katonák az elvitt gyönyörű lovaik helyett ott hagytak egy vak gebét, ezt fogták be egy szekérbe és úgy menekültek. Édesapám kérésére nekünk is megengedték, hogy velük menjünk, igy tudtunk vinni több szükséges holmit, kis élelmet is magunkkal.

Mire Ócsát elértük este volt már és a falu tele volt, nem találtunk befogadó házat, tovább kellett menni.    Dabasra érkeztünk. Öt-hat család lehetett még együtt. Késő este volt már, de valahonnan világosság látszott egy nagy udvarházban, oda bementünk. El is helyezkedtünk, még voltak üres szobák. Mint utóbb kiderült a Dinnyés kúriába keveredtünk – Dinnyés Lajos, a tulajdonos később érdekes szerepet játszott a 45 utáni időkben, talán majd írok róla.  A kúriában bútorzat, vagy értékes holmi már nem volt, vitték oroszok, falubeliek, ki mit ért.

Sajnos néhány nap múlva tovább kellett mennünk, mert a kúriába orosz parancsnokság költözött és bennünket elzavartak. Így jutottunk el Újhartyánba, egy sváb községbe, ahol rögtön a templom melletti házban lakó nagygazda befogadott bennünket. Jellegzetes sváb porta, u.n. nagyház és kisház. Mi a kisházat kaptuk szállásnak. Ez a kisház állt egy kb. hatszor-hatos helyiségből, ami lakószobánk lett és egy másik helyiségből, ahol a kemence volt és ott főzni is lehetett. Saját ennivalónk természetesen nem volt, hiszen nem tudtunk magunkkal vinni úgyszólván semmit, talán egy kis szalonnát, cukrot, de az is hamar elfogyott. Kaptunk viszont a házigazdától –Riesmayer bácsitól korlátlanul krumplit, zöldséget, valamennyi lisztet.

A nagyház szobáiban folyamatosan szállásoltak be orosz  katonákat, ahogy elment egyik csapat, jött a másik, folyamatosan vonultak fel a háttér csapatok, de le is telepedtek, mert Vecsésnél megállt a front.  Budapest ostroma folyt.

Egyszer, ez valamikor január elején történt, egy orosz trénszekér állt meg a ház előtt. Édesapám Laci öcsémmel – négy éves volt – az udvaron havat söpört, amikor is a szekérről egy orosz tiszt szállt le és kiabált „ igyi szuda”! Ezeket a szavakat már akkor nagyon is értettük. Édesapám odament és látta, hogy a tiszt azt magyarázza, hogy a félig eltört fédert egy darab kötéllel segítsen megkötözni. Apám nézte, majd kézzel-lábbal próbálta elmagyarázni, hogy azzal nem mennek semmire. De majd ő hoz erősebb kötelet. Így is tett és az istállóból kivitt egy láncot, állatok már úgysem voltak, régen elvitték már az összes lovat, marhát és azzal segített megerősíteni a fédert. Közben az öcsémmel beszélgetve magyarázta neki, „Látod Lacikám, így jó lesz, így már nem fog összeroppanni a szekér. Mikor készen volt, megszólalt az orosz tiszt magyarul és megköszönte a segítséget.

Hát te tudsz magyarul? Kérdezte apám. Hát persze válaszolta a tiszt. Édesapám közben látta, hogy a szekéren lisztet szállítanak, erre azt gondolta, hogy megkéri a tisztet, hogy adjon egy kis lisztet. Elmondta, hogy Üllőről vagyunk ide telepítve, a családnak nincs ennivalója. Mire a tiszt azt válaszolta, hogy ebből nem ad, de ő a kakucsi malom parancsnoka, amely már működik, menjen el oda apám, és ott kap lisztet. Íratott apámmal egy bumácskát, kb. ezzel a tartalommal:

Ennek az embernek, aki ezt az iratot átadja, egy zsák lisztet szolgáltassanak ki.

Partizán Nikolaj, kapitány. 

Édesapám másnap egy szánkóval elment Kakucsra- 3-4 km.- és meg is kapta a lisztet. Mondta is nekünk, „mindig úgy beszéljetek, hogy soha sem tudhatjátok, ki érti a szavatokat”

Ezt a jótanácsot én meg is fogadtam. Billédiné Ibolya